Agóra pályaművek

Maya Hall
Skange-i történet

A farkas sokáig várt az erdő szélén, majd kilépett a fák közül, és megemelt orral felvonyított. Aztán csak állt ott és messziről nézte a tengert. Farkas, a kikötő mester, Ingmar kutyája a móló végéről visszaválaszolt. A farkas nem jött közelebb, csak szaglászta a szelet, aztán váratlan szökkenéssel eltűnt a fák között. Farkas nyugtalanul feltápászkodott, és könnyedén végigszaladt a mólón. A kocsma előtt megállt, de nem hevert le, hanem az ajtót lesve türelmetlenül járkált, míg ki nem szédelgett a gazdája az ajtón. Ingmar alaposan felöntött a garatra, és ezt mostanában gyakran tette. Nappal, munka közben mindig józan volt, csak az esték magányát nem bírta ital nélkül. A többség megértette. Farkas izgatottan körülugrálta.
- Mi a baj? – kérdezte Ingmar
Sokat adott a kutyájára. Mióta a felesége meghalt, nem is volt más társasága. Farkas az erdő felé nézett, aztán a tengerre. Ingmar gyanakodva körül pillantott, de nem látott mást, csak a lomhán ringó hajókat, a gyengén világított utcát, meg távolabb az erdő sötét foltját.
- Merre?
Farkas tett néhány tétova lépést a tenger felé, de aztán megállt.
- Ejnye már, mi bajod? Mi van a tengerrel? – csóválta a fejét értetlenül Ingmar.
Aztán meghallotta a fenyegető surrogó hangot. Odakapta a szemét, és látta, ahogy egy izzó gömb a móló végétől nem messze belecsobban a vízbe.
- Meteor? Na és aztán. Jó, hogy nem a fejünkre esett. – morogta, majd vállat vont. – Ideje haza menni.
A kutya engedelmesen követte. Alig néhány házzal odább laktak. Ingmar nekitántorodott az ajtónak, és sokáig tartott, míg a kulcslukat sikerült eltalálnia. Belódult az ajtón, megbotlott a küszöbben és ráesett az ágy végére. Nagy nehezen feljebb mászott és magára húzta a takaróját. Az ajtót Farkas csukta be, aztán le is heveredett a küszöbre. Őrizte gazdája álmát.
Hajnalban, mintha a tegnapi részeg valaki más lett volna, Ingmar már fent volt és kávét főzött. A borostáját nem számítva a korához képest szemrevaló férfi volt, hatalmas, mint egy medve, kissé lomha, de nagy erejű és udvarias. Hosszú szőke haja még alig deresedett. Sok környékbeli asszonynak tetszett, de ő még csak meg se látta őket.
A konyhaszekrényben a kávén kívül csak egy darab kenyér akadt, s az, gyenge reggelinek számított. Ingmar egy szalvétába burkolva zsebre vágta a kenyeret.
- Gyere, Farkas! Vegyünk valamit reggelire.
A kutya nekiiramodott, elfutott a mólóig, de a piac sarkánál bevárta a gazdáját.
A kikötőmester azonban megállt a móló szélén és ellenőrizte a kikötött hajókat. A halászok már rég elindultak, csak a három áruszállító bárka várakozott a szállítmányára.
Ingmar, meggyőződve, hogy minden rendben van, tovább sietett a piac felé. Mikor az első standokhoz ért kíváncsian leste hol áll meg a kutyája, mit választ most reggelire. Régóta így vásárolt, és mindig jól járt. Most meglepetésére Farkas átvágott a halasok között, és egy új pultnál állt meg. A kiírás szerint, itt kaphatók Jenoe kolbászai.
- Magát még nem láttam itt. – jegyezte meg Ingmar, és alaposan megnézte magának az alacsony, sovány, sötét hajú férfit a jellegzetes nagy orrával és furcsa savó zöld szemeivel.
- Most hozott a hajó, vagy egy fél órája – felelte az árus.
- Furcsa vörösek ezek a kolbászok.
- Persze, mert paprikával készültek. Van hurka, szalonna, meg disznósajt is, csak még nem pakoltam ki mindent.
- Abból a vastag kolbászból kérek harminc dekát.
- Jó szeme van, nekem is az a kedvencem. – mosolygott Jenoe és fürgén mérte, csomagolta az árut. – Adhatok még valamit? Ennek a szép kutyának ajánlhatok egy kis disznósajtot? Nincs túl fűszerezve, de jó ízű.
- Farkas azt eszi, amit én. De adjon tíz dekát, megkóstoljuk.
- Két euró. Meglátja, holnap visszajön, és újra visz.
- Lehet. – vont vállat Ingmar, fizetett és tovább ballagott.
Vásárolt arrébb néhány szép paradicsomot, aztán a parton egy fatönkre leült és megterített magának. Farkas nyüszíteni kezdett.
- Nyugi! Mindjárt eszünk. – vette elő a kését a gazdája.
Aztán az egyik falatot a saját szájába tette, a másikat a kutyának dobta. Mindkettőjüknek ízlett Jenoe portékája.
- Furcsa egy fickó, de igaza van. Jó ez a kolbász, veszünk holnap is. – mondta elgondolkodva Ingmar.
Evés után visszament a mólóhoz és munkához látott. Ellenőrizte a befutó halászhajók rakományát. Néhány méreten aluli halat visszadobatott, néhol segített kikötni, vagy motort javítani. Beszedte az esedékes kikötői díjakat. Aztán egy késve befutó hajón néhány hordóra lett figyelmes.
- Hé, Alvin! Ebben mi van?
- Csak víz.
- A szaga nem olyan. – vitatta az állítást magabiztosan Ingmar.
- Jó, hát sör.
- Jó erős barna sör, adnád te rumnak is. – gúnyolódott Ingmar.
- Hát, ha tudod, minek kérded?
- Csak a vám miatt.
- Hát vámold meg. – vetette oda a hajósgazda nevetve.
- Az öt hordóból egyet lefoglalok, ha nem fizetsz. – felelte Ingmar komolyan.
- Nézd már milyen kukacos. Aztán hogy lesz abból vámbevétel?
- A kocsmáros megveszi literjét két euróval.
- Akkor add el a többit is annyiért, és tíz százalék a tied.
- Nem bánom, legalább lesz pénzed a vámra.
- Neked meg az esti sörödre. Segítesz kirámolni? Legalább szemmel tarthatod a rumot.
- Hát Harri hol van?
- Ingeborgnál. Holnapra megjön.
A két férfi összenevetett.
- Azt mondják, tegnap este erre járt valami ufó. Elég mélyen szántotta az eget.
- Ugyan már. Össze-vissza beszélnek az emberek. – legyintett Ingmar.
- Többen is látták, nem volt mind részeg. – mondta Alvin.
- Én is láttam. Meteor volt és a tengerbe esett. Hallottam mikor loccsant.
- És hányat láttál? – rikkantott át a mellettük lévő hajóról egy halász.
- Olyat nem láttam, ami hányat.
- Pedig láttál te sört is az este.
- Nekem a látványa nem ártott meg.
- Ártott volna, ha csak láthatod.
Ingmar segített partra gurítani a hordókat, aztán beszólt a kocsmárosnak, hogy rum van eladó, végül úgy döntött, ideje ebédelni. Farkas is így gondolhatta, mert orrával megbökte gazdája térdét.
- Mi akad az étlapon?
- Hal, meg hal.- nevetett rá a kocsmáros, és ment átvenni az italt.
- Van hurka is. Attól az új árustól vettem reggel. – tette hozzá a felesége
- Azt megkóstoljuk. – döntött a férfi.
- Tettem félre neked egy kis sajtkrémes kenyeret.
- Jó lesz előételnek. – telepedett az asztalhoz Ingmar.
- Sört?
- Még dolgozom, majd este.
- Van friss rákleves is.
- Azt is majd este. Most elég lesz a sajtkrémes kenyér, meg a hurka.
Farkas leült a gazdája széke mellé és várta az ebédet. Egy fatányéron kapott is egy jókora hurkát, meg egy fémtálban vizet. Ingmar is farkasétvággyal evett. Jól esett a sajtkrémes kenyér, ez volt a ház egyik specialitása. A hurka meg igazán nagyszerű volt. Dicsérte is.
- Jó dolgokat árul az a Jenoe. – mondta elégedetten a kocsmárosné
- Reggel megkóstoltuk a kolbászt, meg a disznósajtot. – mesélte vidáman Ingmar.
- Miféle náció ez a fickó?
- Valami déli lehet. Nem kérdeztem. Na, ideje menni. Írd a többihez.
Ingmar és Farkas elsétáltak a móló felé. A halászok már mind haza mentek, csak a bárkáik ringatóztak a vízen. Alvin túladott a rumon, gépalkatrészeket pakolt a hajóra. Hajnalban, ha Harri megjött, kifutnak. A másik áruszállító hajó már visszatérőben volt Gotland felöl.
Egy komp közeledett a kikötő felé. Építőmunkásokat szállított. Ingmar elégedetten nézte a nyugodt tengert, a ráérős, derűs embereket. Megszokott álmos délután. Minden rendben lévőnek látszott. A piac is kiürült, csak egy standon pakoltak. Ingmar kíváncsian közelebb ment.
- Gyere csak! Új csoki szállítmány érkezett. Van joghurtos is. – kiáltott oda neki Halfgar.
Ingmar közelebb lépett. Szerette a csokoládét. Megtekintette a kínálatot.
- Ez a kávés jó szokott lenni, adj belőle kettőt, meg viszek egy joghurtosat is.
- Egy euró és kapsz még ráadásul egy kókuszosat.
- Inkább mandulásat adj, azt jobban szeretem.
- De finnyás vagy. – nevetett Halfgar, de kicserélte a kókuszosat mandulásra.
- Érdekes, errefelé nem megy a kókuszos. Poriban az fogy a legjobban. – jegyezte meg az egyik segítője.
- Poriban rénszarvas tejet isznak reggelire. – legyintett Ingmar.
- Hé, nézd már, Alvin jól betöltött.
- Ugyan már, hisz még pakol.
- Hát kávétól nem imbolyognak így az emberek. – nevetett Halfgar.
Ingmar gyorsan a zsebébe süllyesztette a csokoládékat, és elindult Alvin hajója felé. A távnak még a felét sem tette meg, amikor Alvin a rámpa mellé lépett és beleesett a vízbe. Szerencsére nem volt nála láda. Feljött a felszínre, de csak kapálózott, pedig tudott úszni. Ingmar odarohant. Ledobta a kabátját és kilépett a cipőjéből, aztán már ugrott is a vízbe. Elkapta Alvin gallérját.
- Nyugi cimbora! Kiviszlek. – szól oda neki.
Néhány tempóval a mólóhoz úszott. Halfgar, meg két arra járó segített nekik kimászni. Alvin furcsán, zavartan viselkedett. Ingmar bevitte a kabinba. Lerángatta róla a vizes ruhákat és beburkolta egy jókora törölközőbe. Aztán kiszólt a parton várakozóknak.
- Valaki hívja a dokit.
- Mi van?
- Rosszul lett valamitől. Szédeleg, és mintha láza lenne. Ha valaki látja Harrit, küldje gyorsan.
- A sok sörtől szédülhet az ember, de nem lesz láza, legfeljebb zsebláza. – bólogatott Halfgar, aztán elindult az orvosi rendelő felé.
A doktor szerencsére még a rendelőben volt. Jött is hamar. Nemsokára Harri is megérkezett, így Ingmar elköszönt. Megírta az eseménynaplót, de ezzel végére is ért az aznapi feladatoknak. Hazatért és átöltözött, de hamarosan meleg ételre, társaságra, meg némi sörre vágyva a kocsmába ment. Ott már zajlott az élet. Néhány matróz szkanderozott, és szinte mindenki ivott. Ingmar rendelt a délben ajánlott ráklevesből, meg a frissen sült fűszeres sajtos lepényből és kért hozzá egy krigli sört is. Halfgar is ott iszogatott a két segédjével. Ahogy észrevette Ingmart, odalépett hozzá.
- Mi van Alvinnal?
- Azt a doktor se tudja. Furcsa is, hisz szinte sosem beteg. Kapott lázcsillapítót, és elküldte kivizsgálásra. Szerencsére gépeket rakodott, így nem romlik meg a szállítmány.
- Az is furcsa, hogy a doktor szerint ma több halász fordult hozzá hasonló panasszal.
- Az tényleg furcsa, nincs még tél, hogy belázasodjanak az emberek.
- Valami járvány lehet. – mondta tétován Halfgar
- Tegnap mindenki egészséges volt, és idegen, nos egyről tudok csak, aki a piacon húsféléket árul, de annak nem volt semmi baja, amikor láttam. – dörmögte Ingmar.
- Vagy az a fickó hozta a kórt, vagy az ufó hagyta itt. – jegyezte meg az egyik helybeli földműves.
- Te is sápadtnak látszol.
- Nana! Még nem szédülök, és ha majd mégis fogok, annak a sör lesz az oka.
- Hé, kocsmáros! Hozz egy fél rumot! Járvány idején jobb a tömény. – kiabált az egyik halász.
Hamar megkapta a rumját.
- Vigyázz még a végén elszédülsz. – nevetett rá Halfgar
- Minek a végén?
- Hát a nap végén.
A vendégek nem vették túl komolyan a járvány lehetőségét. Persze más lenne egy zsúfolt város, ahol rengeteg autó büdösít, mindenki rohan, és minden féle furcsaságot megesznek az emberek. De náluk ritkán járt idegen, a forgalom főleg hajón bonyolódott és a falu két vége közt nem volt érdemes autóba ülni. Ingmar úgy döntött, józannak kell maradnia. Mindössze három sört döntött le és tízkor már ment is.
Másnapra négy újabb beteg lett. Délelőtt pedig, többen mentek el az orvoshoz, lázra, szédülésre, erőtlenségre panaszkodva.
Ingmar megkereste Jenoe pultját. A kolbászokat most egy asszony árulta. Ingmar vett a megkedvelt vastag kolbászból és közben szóba elegyedett vele.
- Hol van Jenoe? – érdeklődött
- Fekszik az utánfutóban.
- Csak nem lett beteg?
- Az? Ugyan. Nem beteg az soha, csak részeg. A disznó egy egész üveg bort behörpintett. Ma csak korhely levest kap, meg két pofont, ha inni próbál.
- Milyen az a korhely leves? – érdeklődött Ingmar – A neve ígéretes.
- Jó étel. Zsíros káposztás leves, füstölt hússal, kolbásszal. Használ a macskajaj ellen.
- Maga ugye a felesége?
- Még mit nem! Egyelőre, csak társultunk. Persze, ha nem inna ennyit. – vont vállat a nő.
Ingmar ellenőrizte a kikötőt. A legtöbb hajó kikötve vesztegelt, mindössze kettő indult el, és egyikük hamar visszajött. A másikon baleset történt, a szakács belevágott a saját kezébe. Megszédült és belekapott a késbe. Estig újabb betegek jelentkeztek az orvosnál, aki elképedve vette tudomásul a járványt. Riasztotta az egészségügyi hatóságot, jelezve, hogy ő is rosszul érzi magát.
Másnapra két orvos érkezett a fővárosból. Addigra szinte mindenki beteg volt, kivéve Ingmar, a kocsmárosné, Jenoe, meg a vele lévő asszony. A két orvos elsőként lezáratta a kikötőt, és az útra, behajtást tiltó táblát rakattak. Aztán mindenkit elhívtak a kocsmába, ott volt elég hely. Aki talpon tudott maradni, mind elment, őket is érdekelte mi történt, mitől támadt ez a járvány.
- Üdvözöljük a megjelenteket. Hermann Rau vagyok, ő meg a kollégám Herbert Koll. Szeretnénk, ha elmondanák mi történt tegnap.
Mindenki elmondta mire emlékszik. Végül, az orvosok is csak csóválták a fejüket. A két idegen éppen nem betegedett meg, érthetetlen volt honnan támadt elő a járvány.
Az ufó említésére csak lazán legyintettek. Ingmar hosszan figyelte az orvosokat, végül megkérdezte.
- Mondják, egy meteor csinálhat ilyen galibát?
- Látott valaki meteoritot?
- Szerintem a szomszéd ufója csak egy űrkavics. Láttam mikor a tengerbe esett.
- Nem kizárható. – csóválta meg a fejét az egyik doktor.
Felpakolták magukat kémcsövekkel, meg lombikokkal és kimentek a móló végébe mintát venni. Ingmar, hogy a kikötőben alig volt dolga, hozzájuk csapódott.
- Azt lenne jó tudni, maga miért nem lett beteg.
- Leglogikusabbnak az tűnne, hogy a sör miatt van, de más is iszik annyit.
- Maga csak sört iszik?
- Nem, ha szolgálatban vagyok, iszom vizet is, teát is, meg néha tejet is.
- Akkor ez vakvágány.
- Jobb, mint egy vak vagány. – vigyorgott Ingmar.
- És a csempészekkel hogy állunk?
- Azért nem kell külön személyzet, megoldható az helyben is. Akit megcsípek, az persze fizet. Nem vennék azonban mérget arra, hogy mindig sikerül rájönni a trükkre.
- Megvizsgáljuk az öböl vizét. Ha a fertőzés onnan ered, és túlterjed a határa a falun, halászati és fürdési tilalmat rendelünk el.
- Én is úsztam egyet a vízben, mikor kihúztam Alvint.
- Magát is megvizsgáljuk majd, meg azt a Jenoe-t a partnerével együtt.
- A kocsmárosnét békén hagyjuk, hogy ebédet főzhessen. – tette hozzá a másik doki.
- Járok egyet, megnézem a hajókat. – jelentette be Ingmar.
- De nehogy lelépjen!
- Nyugi, többszörös véradó vagyok, nem félek a tűtől.
A fiatalabb doktor egy csónakkal elment mintákat gyűjteni, az idősebbik megvárta Ingmart, majd felkeresték Jenoe-t.
- Na, csakhogy jön valaki. Mi történt? Kihalt a falu? Vagy futballmeccs van valahol? – fogadta őket Jenoe.
- Mielőtt a doktor faggatózni kezdene, adjon nekem a vastag kolbászból húsz dekát. – mondta Ingmar.
Jenoe gyorsan mérte és adta.
- Egy euró és húsz cent.
- Mondja Jenoe, miféle húsokat árul?
- Leginkább füstölteket.
- Sokan vásároltak magánál?
- Nem igazán. A kikötőmester vett csak a kolbászból, meg a kocsmárosné. A hurka az jobban fogyott, néhányan szalonnát is vittek, de a borsos szalámi volt csak igazán kelendő. Azt hiszem, jövőre nem jövök fel ennyire északra.
- Honnan érkezett?
- Magyar vagyok, ha erre kíváncsi.
- Az áruja is magyar?
- Nagyobb részt. A hurka, meg a borsos szalámi lengyel gyártmány.
- Ön szerint mi az oka, hogy maga nem lett beteg?
- Az egészséges életmód. Sokat utazom, bort iszom, és a saját termékeimet fogyasztom. Klára jól főz, és mindent tisztán tart.
- Na, akkor lássuk azt a kolbászt, meg a többit, amiből akárki is vásárolt. Mindenből kérek egy-két dekát.
- Fizetni is akar érte?
- Mintát kell vennem az áruiból a vizsgálat miatt. Mindenki beteg, azért nincs vásárló.
- Mindenki beteg? Maga sem az, meg én se.
- Ne kötözködjön! Megvizsgálom az áruját. Remélem, nem maga hozott valami mérgezett holmit.
- Na jó. – állt kötélnek elszontyolodva Jenoe.
Szelt minden megkezdett áruból.
- Itt van, vigye.
A két orvos vért vett Ingmartól, Jenoe-től, meg Klára asszonytól és néhány betegtől is.
Az eredmény várható volt. Az egészségesek vérében nem volt élő kórokozó.
Petri csészébe is leoltottak néhány víz mintát. A fiatalabb doki tréfából az egyikbe betett egy vékony szelet kolbászt. Persze később, mikor megkóstolt egy falatnyit, megbánta a tékozlást, de már későn.
Másnap megvizsgálták a leoltott mintákat. Ilyen mintázatot még nem láttak. A vírus ismeretlen volt. El is küldték elemzésre a központba. Meglepetten tapasztalták, hogy a kolbászos mintában elpusztultak a kórokozók
- Na, ebben van a megoldás. – örült a fiatalabb orvos
- Persze, ha Ön nem gyerekeskedik, sokkal szakszerűbb lenne az eredmény.
- Bizony, tudnánk, hogy valami ismeretlen influenza vírussal állunk szembe. Így meg azt is tudjuk, hogy a vírus nem bírja a kolbászt.
- Nagyszerű. Felfedeztük a legmenőbb terápiát. Buli kolbásszal meg szesszel. Szabadalmaztassa.
- Legalább nem kell elküldenünk valakit gyógyszerért.
- Meg Jenoe is eladhatja az összes kolbászt.
Klára asszony azonban módosította a tervet. Lecsós bulit rendeztek. Mindenki kapott a Jenoe főzte kolbászos lecsóból, és megitták az árus összes borát. A tengert a kikötőnél megszórták pirospaprikával és végül még táncoltak is.
Jenoe másnap áruján túladva, elégedetten távozott. Megígértették vele, hogy jövőre ismét eljön, hoz kolbászt, főz lecsót és mulat velük egy jót, a gyógyulásuk örömére.
Mind ott voltak, és lelkesen integettek, mikor a komp elindult Jenoe-vel a fedélzeten.
Ott volt a két stockholmi orvos is.
- Mit gondol kolléga, véletlenül keveredett ide ez az ember, vagy netán egy ügyes ügynök? – kérdezte az idősebb.
- Furcsa eset. Majdnem elszúrta a kísérletet. Még jó, hogy a svéd halászok nem rajonganak a kolbászért. – felelte a társa.
- Ez éppen most van változóban. Az meg egyértelmű, hogy ezt a vírust magyarok ellen nem tudjuk bevetni.
- Meg a spanyolok, olaszok, dél amerikaiak ellen sem, azok is sok paprikát használnak.
Mikor a szárazföld eltűnt a messzeségben, Jenoe így fordult Klára asszonyhoz.
- Megvan a kémcső? Vigyázzon rá, fertőzhet.
És vigyorgott.

 

---

 

Kovács Krisztián
Tűzgyűrű

Ingmar egészen gyermekkorától kezdve furcsa örömét lelte az éjszakában. Megfoghatatlan érzés volt, talán leginkább ahhoz a szenvedélyes imádathoz hasonlítható, melyet kizárólag a gyűjtők éreznek egy-egy újabb bélyeg, kártya vagy képregény beszerzésekor. Ingmarnak minden éjjel felért egy ajándékkal a csendes, sötét világban, ahol rajta kívül senki sem járt Skange tengerpartján. Ingmarnak sokszor a halált juttatta eszébe az éjszaka, de ettől csak még rokonszenvesebb lett számára.
Május 31-én is az egyik házához közeli stégen álldogált egy facölöpnek támaszkodva, kezében félig kiürült vodkás üveg. Ingmar úgy nyelte akár a vizet, és egy-egy nagyobb korty után érezte is, ahogy megremeg a föld a lába alatt. Ingzsebéből elővett egy doboz cigarettát, és rágyújtott. A sötétben egészen fehérnek tűnő fátyolos füst bodorodott az ég felé, Ingmar pedig elrévedő tekintettel a messzeségben ragyogó csillagokat figyelte. Az egyikük megmozdult. Előbb csak alig észrevehetően, aztán egyre vehemensebben indult oldalra az ég végtelen sötét tengerén, miközben apró, szabályos villanásokkal jelezte pályájának görbéjét. A repülőgép délnek haladt, Ingmar pedig eltöprengett azokon, akik odafent szállnak, és egyszerre beleborzongott a gondolatba. Az éjszakán kívül ugyanis mindössze egyetlen dologért rajongott feltétel nélkül, ez pedig a repülés. Skange határában, egy enyhén tehénszaros legelőn, saját roskadozó pajtájában várta Cessna típusú gépe, amit minden héten legalább háromszor röptetett az égbe, leírt néhány kört a tengerpart felett, de Skange közvetlen közelét így sem hagyta el soha. Azon a három napon, mikor végre újra a pilótaülésbe süppedhetett, nem ivott és nem dohányzott. Olyankor számára a Nap csak a repülés kedvéért kelt fel.
Ingmar a harmadik cigarettánál tartott, mikor halvány, aranysárga villanást érzékelt a szeme sarkából. Tekintetét oldalra kapta, lába hirtelen megcsúszott a még mindig nedves stégen, és kis híján elveszítette az egyensúlyát, de az egyik közeli cölöp kiálló vaskampójában sikerült megkapaszkodnia. A cigaretta kihullott a szájából, és a cipője mellett ért földet, apró szisszenéssel lehelte ki halványkék lelkét a víztől csúszós deszkákon. Ingmar átkozta magát érte, hisz alig néhány szippantásnyira ízlelte csak meg a keserű nikotint. Az aranysárga izzás még mindig ott lebegett az égen, és Ingmar félelmetes ámulatában egészen megigézve bámulta a különös jelenést. Olyan volt, mintha egy apró tűzgolyó lángolna az égen. A látvány borzongató csodálata azonban hamar elillant, amint Ingmar fejébe fúródott a gondolat, hogy a furcsa tárgy egyre növekszik. Bizony növekedett is, méghozzá iszonytató gyorsasággal, pergett-forgott, ahogy egyre közelebb és közelebb ért a kikötőhöz, és Ingmar végre felismerte mit lát. Az a valami nem nő, egyáltalán nem, ó dehogyis. Az a valami egyre közeledik.
Ingmar lábait hideg reszketés fogta el, nem volt babonás ember, és kereste is a logikus magyarázatokat e csodás és egyben félelmetes látványra, de ettől még bátorsága igencsak megingott. Talán egy üstökös, vagy egy meteor. Nem volt túlságosan tanult ember, de a televízió mindenre jó, az ismeretterjesztő műsorok sokszínűsége pedig hozzásegíti az embert némi passzív tudáshoz. Meteor. Igen. Csak az lehet. Végigvándorolt az univerzumon, kerülgette a bolygókat, rótta a saját pályáját, ahogy teszi azt évszázadok, évezredek hosszú ideje óta, és végül úgy döntött, megpihen, eléri célját, és végállomásként a Földet választotta. Igen, csakis így történhet.
Azonban Ingmar riadt magabiztossága lyukaktól pettyezett volt, akár a műanyag szita a homokozóban. Győzködte magát, hogy amit lát, az a természet kissé meggondolatlan ajándéka, de énje egy kétkedő darabkája folyton ellentmondott neki. Mert mi van, ha nem így van? Mi van, ha rosszul gondolja?
A tárgy pedig közelebb és közelebb ért. Forgott a tengelye körül, ahogy a Föld teszi, csak ez gyors volt, olyan gyors, hogy Ingmar csak az aranysárgából vörösbe csapó lángnyelvek irányából láthatta mindezt. A tárgyból pedig nyúlványok lógtak, legalább négy darab. A meteorok szilárdak, elvégre is nem többek, mint a világűrben köröző szikladarabok. Hogy is mondta egy fickó a Dicovery-n? Űrtörmelék, igen ez az, űrtörmelék. Semmi több. De a nyúlványok is forogtak, szabálytalan köröket írtak le. Ingmar csak annyit látott, hogy alakjuk szerint vékonyak és hosszúkásak. És lángolnak. Igen, ó istenem, az egész jelenés lángolt, aranysárga fénye pedig lassacskán már a kikötő fölött ragyogott, ahol Ingmar Rekdal, a negyvenhét éves kikötőmester, tátott szájjal, kezében a nemrég még teli üveg vodka maradékával halálra váltan figyelte útját, mígnem a tárgy néhány száz méterre tőle a tengerbe csapódott, sötét vízpermetet lökve a levegőbe, mely alázatos függönyként hullt alá.
Az egész jelenség, onnantól, hogy Ingmar észlelte, egészen addig, míg a tengerbe nem csapódott, mindössze néhány másodpercre mutatta meg magát a világnak, ám ez a rövid kis idő elég is volt ahhoz, hogy Ingmar Rekdal úgy érezze, másnap legalább húsz évvel idősebben kel majd. Ha egyáltalán lesz kedve felkelni.
Ingmar kikerekedett szemekkel nézett végig magán. A különös élmény egészen ledermesztette. A természet csodája, ismételgette magában.
Még egyszer kibámult a tengerre, oda, ahol a tárgy a vízbe fúrta magát. A szélben lágyan fodrozódó hullámok végtelenül békésen masíroztak, a távolban sirályok üvöltöttek, rikácsoló hangjuk sértette Ingmar fülét. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ott, abban a pillanatban minden bántotta. Legyen bármily csodálatos is, amit látott, van egy legalább ennyire félelmetes oldala is. Az érzések pedig súlyosak voltak, veszélyesek és vadak, minden hatás valósággal újra és újra megtépázta az elméjét. Elhajította a vodkás üveget, és lassan elindult a szállása felé végig a tengerparton, a homokos, kavicsos fövenyen álló kalyiba felé, ahonnan napközben, tiszta időben kilométerekre ellátott, s bár a szeme elé csak a nagy kékség tárult, ő sosem vágyott ennél változatosabb látványra. Ezúttal azonban valahogy ez kevésnek tűnt. Kevésnek, mert látott valamit – egy megfoghatatlan gyönyörűséget – ami túltett mindenen. És mégis émelygett a gyomra. Elvégre is kis híján egy egész üveg vodkával végzett, ami nem tett jót a gyomrának. Hiába strapabíró, az ilyen élményekre senki sem készül fel.
Úgy érezte, hányni fog, és maga sem értette, miért reagál így a teste. Talán ennyire részeg lenne? Lehet úgy lerészegedni, hogy az ember észre sem veszi? Képtelenség.
Mindenesetre kibotorkált a vécére, erőlködött pár másodpercig, aztán miután nem jött semmi, az ágyához indult. Ledőlt és aludni próbált. Aludni és nem gondolni a lángoló tűzgolyóra. Csodálta a természetet, de félt is tőle. Mert a természet tud barátságtalan is lenni.

***

Zúgó fejfájásra ébredt, és azon töprengett, mit álmodott. Zuhanó földönkívülieket, lángoló csészealjakat, miegyebet. Különös, de felkavarta ez az egész. Nem hitte volna, hogy ennyire. Két dologban volt biztos. Először is, hogy azt látta, amit látott, egy eszeveszett sebességgel zuhanó tárgyat, melyből lángnyelvek csaptak ki, és melynek nyúlványai tehetetlenül kalimpáltak, míg végül a tenger habjaiban nem végezték, illetve másodszor, hogy erről az egészről nem fog senkinek sem beszélni. A városban így is mindenki különcként kezeli, mert negyvenhét éves és egyedülálló, mert nem igen jár társaságba, mert egy poros, lelakott kalyibában éli világát a tengerparton. Nem hiányzik, hogy ezentúl még holdkórosnak is tekintsék, azt már nem. A tűzgolyó, vagy legyen akármi más is, csak az ő titka marad, csak az övé, még akkor is, ha ez zavaró is, és ha jelentősen könnyítene magán vele, ha beszélne róla. De mégis kivel? A kérdés jogos, és Ingmar nem is akart tovább töprengeni rajta. Ez így lesz jó. Titok marad, és kész. A titkok jó dolgok, ezek tartják éberen az embereket. Erőt adnak, de ugyanakkor életet is vehetnek.
Ingmar remélte, hogy Skange-ben nem állnak elő hasonló követelésekkel.

***

A következő két napban nagy volt a felfordulás a városban. Mindenki sürgött-forgott, kiváncsiskodott, de Skange, ahogy a világ többi kisvárosa, nap mint nap magán viselte az emberek kíváncsi természetének billogját, amivel egyáltalán nem volt semmi probléma. Ingmar tette a dolgát egész nap, ahogyan eddig is, azonban éjjelre nem ült ki a stégre kezében valamiféle olcsó vodkával, hogy ott részegedjen le, ahogy csak tud. Alkonyatkor a házába vonult, az estét pedig meglepően szorgos munkával töltötte. Megjavította a mosdókagyló alatti szivárgó csöveket, szilikonnal körbefújta a fürdőkád szélét, hogy a penész ne ütközzön ki a csempe és a kád közti milliméternyi résen, lelakkozta a nagyszoba parkettáját, megfoltozott néhány párnát, gyakorlatilag hajnalig tett-vett fáradhatatlanul.
Öt nap telt el e látszólagos harmóniában, Ingmar pedig örömét lelte a munkában, az utolsó napokban pedig már aludt is egy keveset. Sőt. Egy hét elteltével úgy döntött bevásárolni indul a városba. Kifejezetten jól érezte magát, noha néha elkapta a vágy, hogy felhörpintsen egy kupica jó orosz vodkát, de mindig visszafogta magát. Annyira azért nem hiányzott. Ha a kezébe nyomják, bizonyára szó nélkül ledönti, de nem érezte a határozott késztetést, hogy maga tegyen a dolog érdekében.
Azonban, amint beért a közeli vegyesboltba, a torka egészen kiszáradt, és a keze többször is elindult a szeszes italos polc felé. Egyáltalán nem érezte, hogy a teste vágyakozna rá. Az agya kívánta, a tudata, a szelleme, de nem a kielégülés miatt. Egészen más oka volt. A szemek. A szemek, melyek rámeredtek minden sor végénél, melyek ott ólálkodtak mögötte, a hátába fúrták magukat, és nem tágítottak bármerre is vette az útját. A lakosok nézték. Bámulták némán, tehetetlenül, egyikük arca elszánt volt, másikuké félelemmel teli, és mindük rajta felejtette pillantását. Ingmar köszönt. Életében először igazán udvarias akart lenni, talán mert megrémítette a közeg, talán mert úgy érezte, olyan helyen lépdel, ahol még életében nem járt, és nem is akart megfordulni soha. De megtette. Végül nem vásárolt semmit. A piros bevásárlókosarat visszatette a többi tetejére, majd elsietett a boltból. Haza akart menni. Inni akart. És levetkőzni a pillantásokat, melyek továbbra is a nyomában loholtak. A pillantások hazafelé is követték, minden járókelő megfordult utána, minden gyerek ujjal bökött felé. Mi talált itt mindenkit? Mit akarnak tőlem? Ingmar nem volt az a kifejezetten emberek közé termett típus, de az sem volt jellemzője, hogy a semmiből paranoiás téveszméi szülessenek. Biztosan nem csak képzelte, hogy figyelték, megtörtént. Úgy éljek, megtörtént. De miért? Mi az oka? Mit akarnak? Tettem tán valamit, amit nehezményeznek? Rosszat tettem? De mi lehet az?
Akaratlanul is felsejlettek előtte az egy héttel korábban látottak, és beleborzongott a gondolatba, hogy kapcsolat lehet e nevetséges közjáték és a furcsa, lángolva zuhanó tárgy között. Akadt pillanat, amikor felsejlett, hogy talán elfelejtheti a történteket, de azok mindig visszakövetelték magukat. Nem tágítottak. Ahogy a szemek sem. Az átkozott szemek.

***

Ingmar másnap áthívta régi barátját, Markust. A férfi vonakodott elfogadni a meghívást, de végül rábólintott. Hangja bizonytalanul csengett a telefonban, Ingmar pedig a beszélgetés közben meg mert volna esküdni rá, hogy feleslegesen próbálkozik. Tett valamit, amiért elítélik. Méghozzá mélységesen és őszintén, ezért aznap ki sem lépett a házából.
Óriási szemekben hullott az eső, Markus mégsem akarta átlépni Ingmar küszöbét. Kezében szorongatta esernyőjét, és csak állt a könnyező ég alatt. Ingmar rajta is érezte a szinte tapintható feszültséget és komor vibrálást, amivel felé viseltetett. Semmit sem értett. Mi történik? Annyira elmerült Markus arcának bogarászásában, hogy észre sem vette, a kérdés valójában hangosan bukott ki belőle. Markus nem lepődött meg rajta. Talán egész úton odafelé erre a kérdésre számított, és most megkapta.
- Neked kéne tudnod. Nem olvasol újságot? – kérdezte közömbösen Markus, mint aki el kívánja rejteni zavartságát.
- Tudod, hogy nem. Nem szeretem. Vacak.
- Itt lenne az ideje, hogy meg tedd.
- De hát az istenért, Markus, mi történt? Úgy néz rám mindenki, mintha leprás lennék! Mi az isten folyik itt? Te is más vagy. Talán tettem valamit ellened? Megbántottalak? Kérlek, felelj! – Ingmarból hirtelen tört fel az elkeseredés, Markus pedig hátrébb lépett egy lépést.
- Most mit csinálsz? Nem akarlak bántani, hová mész? – hüledezett Ingmar.
- Olvasd el az újságot! Minél előbb! Aztán pedig magyarázd meg! – Markus hangja megremegett. Fogta az esernyőjét, hátat fordított, és az autójához indult. – Kérlek, magyarázd meg! – szólt vissza a válla felett.
- De hát mit, az istenit neki! Mi a szart magyarázzak meg? – kiáltotta utána Ingmar, aki ekkor már dühös volt, és haragjában kis híján kicsordultak a könnyei.
Becsapta az ajtót. Újság, újság, újság, visszhangzott a fejében. El kell mennie, hogy újságot vegyen. Olyat kellett tennie, melyhez a legkevésbé sem fűlik a foga. Kimerészkedni az emberek közé. A polgártársai közé, akik elvesztették régi énjüket, akik úgy néztek. De úgy. Hogy azt képtelenség volt szavakba önteni. Azok a szemek sokat kérdeztek, és folyton gyűlölködtek. Nem, nem. Előbb kérdeztek, sőt csak kérdeztek, aztán gyűlölködtek, mert érezték, hogy nincsenek válaszok. Válasznak pedig kell lennie. Mindig van. Józan élet, józan világ, válaszokkal teli, csak keresni kell. Bár egyszerűbb lenne.

***

Ingmar kalapot húzott, és esőkabátot. Fél órán belül a közeli trafikos bódé felé tartott. Lábai visszafordultak volna, de az agya azt suttogta, tovább és tovább. Az apró műanyag pultra helyezett négy koronát, gondolván az biztos elég lesz, és benyögte a helyi újság címét. Az újságos fiatal fiúcska volt, alig lehetett több tizenhétnél, fennakadó szemekkel figyelte, ahogy Ingmar Rekdal vizes kezekkel átveszi a lapot, majd meg sem várva a visszajárót, elviharzik. Ingmar érezte a követő tekintetet, de nem fordult meg. Eszébe jutott, hogyha megteszi, talán megrémíti a fiúcskát. Látva, hogy hogy néznek rá mostanság, ez nem lett volna kifizetődőd.
Odahaza kibontotta a fóliába csomagolt lapot, és böngészni kezdte. A címoldal vezércikke megfagyasztotta a vért az ereiben:

A megmagyarázhatatlan létezik?
Különös elbeszélések és egy még különösebb bizonyíték

Ingmar szemei zsibbadtak voltak már a harmadik sor után, de azért erőltette magát. Nem is emlékezett rá, mikor olvasott utoljára. A cikk egy az égen ragyogó hatalmas kör alakú jelenésről szólt, és egy tárgyról, amit néhány nappal előtte emeltek ki a kikötő vizéből.
Cigarettát vett elő, rágyújtott, majd két szippantás után elnyomta. Aztán új szálat kerített, és izgatottságában azt is meggyújtotta. Kis híján két doboz cigarettát pöfékelt el, mialatt újra és újra átolvasta a vastag, fekete betűkkel szedett hosszadalmas cikket. Sokadjára sem hitt a szemének, de ez nem igazán számított, mert a tények feketén-fehéren virítottak az újság hasábjain, amiket nem volt ember, aki megcáfolhatna, hisz a cikk mellett leközölt fényképek mindent bizonyítottak.
Ahogy ott feküdt az az ernyedt, élettelen, megfeketedett test mereven a boncasztalon, ahogy a szeme kigúvadt égett húsbörtönéből, ahogy semmitmondóan egy ismeretlen világba bámult, Ingmar úgy érezte, túllépett azon, amit egykor valóságként emlegetett. Az emléke is ködbe veszett, valahol egy eldugott rejtekhelyen pihen, egy lánccal átkötött dobozban, amit mindenki szeretne elfelejteni. Ez volt Ingmar ott és akkor.

***

És a döntését hamar meghozta. A szakadó eső ellenére negyed órán belül a Skange határában, egy zöldellő mező közepén álló roskatag pajtához vezetett. Odabent kissé ormótlanul, koszosan, de végtelen barátsággal nézett rá a Cessna kisrepülőgép, Ingmar pedig tudta, mit kell tennie.
Olyannyira vágyott a repülés nyugalmára, hogy nem töprengett, mit és miért tesz. Konkrét válaszai voltak, mélyen elrejtve az elme óceánjának fenekén, de túl félelmetes volt felemelni onnan őket. Így hát a háttérben vártak, és biztosították Ingmart, hogy jól teszi, amit tesz. Igen, öregfiú, ezt kell tenned. Ezt és semmi mást. Repülj hát, repülj.
Ingmar nem törődve a veszéllyel, a repülési engedélyek hiányával, az iszonyatos időjárási előrejelzésekkel, és saját meggondolatlanságával, alig tíz perccel azután, hogy felkészítette a Cessnát az útra, már a levegőben volt. Csak röpködni akart, tétován bámulni az alant elsuhanó tájat, a felhőket, végigjártatni a szemét a kékesen cikázó villámokon, hallgatni az ég morajlását, és közben megfeledkezni arról az iszonytató szörnyűségről, mely odalent, egy egykoron valódinak tűnő világban zajlott.
Ezúttal sem hagyta el Skange légterét. Nem, azt nem merte megpróbálni, nem akart olyan terepen hajózni, ahol még sosem járt. A megoldáson töprengett. A megoldáson, mely távoli volt és elérhetetlen, és minden egyes verziója bugyuta, gyerekes ötletnek tűnt.
Fél órája körözött Skange felett, egyre magasabbra és magasabbra emelve a gépet, mígnem áttörte a felhők burkát, és beékelődött valahova a hatalmas vattaóriások közé. Villámok csapódtak el mellette, de Ingmar már nem is hallotta a hangjukat, nem látta éles villanásukat, vagy a szélvédőn kopogó eső szavát. A jövőjébe tekintett, mely folyton a múltba rángatta, kikerülve a jelent. Szörnyű görcs állt a gyomrába, és gondolatait, figyelmét egyetlen hatalmas rázkódás egyenesítette ki újra. Egy villámcsapás. Villám, amely a gép farkába csapott.
Ingmar erősen megmarkolta a botkormányt, mely ki akart szökni a kezei közül, mintha valamiféle furfangos kígyót szorongatna, megpróbálta lefelé navigálni a gépet, de az nem engedelmeskedett az akaratának. Aztán újabb villám, ezúttal a bal oldali szárnyat érte. A gép kigyulladt, és még a sűrűn hulló eső sem volt képes megfékezni a lángok előrenyomulását, melyek már a pilótafülke hátulját nyaldosták. Ingmar ekkor ismét döntött. Határozott döntések kellettek, gondolkodás nélkül, az ösztönökre hagyatkozva, Ingmar pedig nagyon értett ehhez. Az ülés alól ejtőernyőt húzott elő, magára öltötte, kitárta az ajtót, és kiugrott.
Zuhanás közben jutott először ideje arra, hogy elővegye a gondolatait. Szomorúságot érzett, és elsősorban nem saját maga miatt. A gépét sajnálta. Ócsárolta magát, amiért volt akkora marha, olyan meggondolatlan tuskó, hogy esőben szállt fel. Pedig tudta, hogy nem tehetett mást. Nem tudott volna a földön megszabadulni minden baljós gondolatától, erre csak egy hely van, mi lehetőséget biztosít. Az ég. És az égben néha történnek balesetek, ahogy történt az most is.
Egy rántás a zsinóron, az ejtőernyő kinyílik, a lendülettől a szíjak belemarnak Ingmar vállába, aki felmordult, majd kapaszkodik, ahogy csak tud, mert a szél egész testét a hátára veszi, ő pedig úgy hánykolódik rajta, mintha egy rodeó bika hátán ülne. A felhőkön zuhan keresztül, az eső az arcába csap, kezei megcsúsznak a zsinórokon, de tartani tudja magát, mígnem hirtelen világosság üti meg a szemét. Melegséget érez odalentről, vöröses-sárga fénnyalábok ütik át a felhők réseit. Ingmar azt gondolja, talán máris hajnalodik. Annyira elveszítette az időérzékelését, hogy még ezt is lehetségesnek tartja. Lenéz.
Lenéz, de nem akar látni. Mert, ha látna, az azt jelentené, hogy megbuggyant. De ki tudja, talán ez lenne a megfelelő. Talán tényleg megbuggyant. Ha pedig így van, bátran nézhet lefelé, nincs mitől tartania.
De igen, van. Mert nem buggyant meg. Mert a jelenés még másodpercekkel később is ott volt a helyén. Lángoló óriás körgyűrű a felhők fenekén, mint gigászi száj, ami csak arra vár, hogy táplálkozzon. A körgyűrű hatalmas, Ingmar hirtelen úgy látja, sosem látott még ennél hatalmasabb dolgot a világon. Épp a közepe felé zuhan. Talán egy új látványosság, Skange újabb esélye az idegenforgalom felvirágoztatására. Vagy talán mégsem. Akárki tette is oda, nem volt vicces fickó. Egyáltalán nem.
Ingmar a zsinórokat rángatja, mikor észreveszi a tűzgyűrű közepén formálódó figurákat. Nincs konkrét alakjuk, ha néha akad is, hát gyorsan elillannak, formálódnak, mint a halászlé felszíne egy óriási bográcsban. Ingmar pedig most bár biztos benne, hogy feléje tart. Zuhan, zuhan, épp bele a kör közepébe. Az ejtőernyő már nem tartja vissza, nem lassítja, Ingmar kezei ismét megcsúsznak, elveszti egyensúlyát, a szél az ernyőbe kap, összegubancolja, Ingmar pedig szabadesésben folytatja útját a tűzgyűrű felé.
Az utolsó, amit lát, hogy az ernyője, a ruhája lángra kap, az utolsó, amit érez, ahogy a forróság a bokájába csíp, és az érzés, hogy minden megváltozott, hogy egy új világ felé zuhan.

***

Odalent, Skange kikötőjében, negyvenes éveit taposó férfi áll a mólón, egy oszlopnak támaszkodva, szája sarkában cigaretta, kezében apadó szintű vodkásüveg, tekintete az égből közeledő különösen fénylő tárgyon. Ingmar az üvegbe kortyol, és úgy érzi, ez az este más.
Más, mint a többi. És minden más lesz…

 

---

 

Lucas
Tűzmadár

1.

A csillagokból

Már késő este volt, mikor Ingmar Lindholm csónakba szállt és kievezett a kikötőből. Húga az igazak álmát aludta, minden bizonnyal édesanyja is elbóbiskolt a kandalló mellett… Ő mégis úgy érezte, csupán a tengeren, a koromfekete hullámokon, a csillagok alatt lehet egyedül. Gyakorta szökött el hazulról néhány órácskára, az ütött-kopott ladik, az evezők igazi társává váltak, ám hogy a fél éjszakát odakint töltse… erre még nem volt példa. Az apró, kikötői viskó falai közt rosszul érezte magát, nyomasztotta a hely, a tárgyak… és az emlékek. Miként fordulhat a világ ily hatalmasat egyetlen nap, óra, perc… pillanat alatt? A kedves, családi fészek megváltozott… kihűlt… mert valaki hiányzott.
Az éjszaka jéghideg volt, Ingmar vacogva kuporgott a csónakban, lehelete messze szállt a lámpás gyönge fényénél. Mégsem tudta rászánni magát, hogy hazatérjen. Fogságba esett, a gondolatai fogságába. Tekintetét hol az égbolt, hol a kikötő felé fordította, bár ilyen távolságból szinte alig látott különbséget köztük. Fölötte a csillagok, a part felől a városka fényei hunyorogtak. A kikötő… a móló… ahol édesapja holttestét megtalálták két nappal ezelőtt. Hasonlóan hideg éjszaka volt… vajon ő is ezt látta utoljára? A csillagokat?
A fiú megborzongott. „Rossz volt a szíve” mondták néhány. Mások szélütésre gyanakodtak. Bármi is történt, senki nem sietett Gustaf Lindholm, a kikötőmester segítségére, néhány óra a gyilkos hidegben elég volt hozzá, hogy eltávozzék az élők sorából. Ingmar rettenetes keserűséget és ürességet érzett. Apja évtizedeken át dolgozott, hogy neki, feleségének, gyermekeinek jobb élete legyen, és most reményei, az álma kipukkadt, akár egy szappanbuborék. Állását megörökölte a fia, aki igencsak ifjú volt még, ám Skange városka polgárai úgy ítélték, rábízhatják ezt a felelősségteljes feladatot. Az özvegy Lindholmnénak is jobb volt, hogy fia mellette maradt, és nem egy hajón vállalt munkát.
A csónakban ücsörögve, maga Ingmar is épp ezen elmélkedett. Igazság szerint szíve elvágyódott… valahová, messze, idegen tájakra. És nem csupán apja halála miatt érzett így. Sosem találta a helyét, sem odahaza, sem a világban.
Gondolatait azonban váratlan esemény zavarta meg. A fiú feltekintett, eltűntek a csillagok. A fekete égboltra szürke felhők kúsztak, hamarosan néhány villám is átcikázott köztük. Furcsa volt, egyáltalán nem érezte a vihar közeledtét, pedig erre a képességre már igen korán szert tett, ahogy a tengerjáró népek általában. Nem érezte a szelet, az eső szagát, a tenger változását, a villámok felvillanását sem követte mennydörgés, mintha hirtelenjében az egész világ elnémult volna. Ingmar épp azon volt, hogy lapátot ragad és visszaevez a kikötőbe, mielőtt a köd leszállna, ám ekkor újabb jelenségre lett figyelmes. Elsőként hullócsillagnak vélte, ám a fény egyre nőtt és nőtt, erősödött, közeledett felé. Pár pillanat múlva óriási tűzcsóva száguldott el a feje fölött, majd becsapódott a tenger hullámai közé. A fiú néhány percig dermedten ácsorgott, fejében ezernyi gondolat cikázott. Tán valóban egy csillag hullott le az égről? Vagy baleset történt? Hallott már olyasmiről, hogy a puskaport vagy fegyvereket szállító hajók roncsai akár mérföldnyit is repülhetnek a robbanás erejétől. Végül lapátot ragadott és a helyszínre evezett. Egészen kikúszott a ladik széléig, lámpása fényénél kémlelte a vízfelszínt, ám semmi különöset nem tapasztalt. Végül feladta és úgy határozott, visszatér a kikötőbe.
Első útja a kikötői viskóba vitte. Halkan besurrant az ajtón, majd a kandalló mellett megmelengette elgémberedett tagjait. Nem tévedett… édesanyja valóban elszenderedett a tűz mellett, a széken kuporogva… ahogy az utóbbi napokban mindig. Ingmar elsőként arra gondolt, hogy felébreszti, aztán meggondolta magát. Jól érezte, az asszony valósággal irtózott a hálószobától, az ágytól… mert hideg volt és üres. Inkább itt maradt, a kandalló előtt, és vigyázta gyermekei álmát. A fiú kis ideig figyelte a lángok festette árnyékot édesanyja arcán, majd az ágya felé indult. Útközben pillantása a takaró alatt szuszogó, hatéves húgára esett. A kislány összeszorított szájjal, szemekkel aludt, bizonyára valami rosszat álmodott. Szöszke rongybabáját úgy szorította magához, mintha abba kapaszkodna, hogy az éjszakai lidércnyomás ne sodorhassa magával.
Ingmar letelepedett az ágyára, pár percig heverészett, gondolataiba mélyedve bámulta a tűzhely lángjait. Ám a tengeren történtektől, a látottaktól nem tudott szabadulni. Ha mégis baleset történt, tennie kell valamit, talán sebesült tengerészek várnak Skange kikötőmesterének segítségére. Ingmar nem várt tovább, felpattant az ágyról és kiviharzott a házból.
Vilfrid Jacobsen a Gullveig halászhajó kapitánya volt, otthona közel a kikötőhöz, a keskeny kis utca elején állt. Már hajnalodott, mikor Ingmar dörömbölni kezdett a Jacobsen ház ajtaján. Nem vesztegette az idejét udvarias kopogtatással, meg is lett az eredménye, hamarosan fény gyúlt odabent, majd egy dühös hang ezt kérdezte:
– Mi az? Ki van odakint?!
– Ingmar vagyok, Vilfrid úr! Valami történt odakint, a tengeren…
– Tudja maga, hány óra?! – bődült el a kapitány. – Halálra rémiszti a gyerekeket!
– Nem… nem tudom hány óra… – Ingmar fülét az ajtóra tapasztotta, nem azért mert rosszul hallotta Vilfrid úr szavait. Sokkal inkább megpihent az ajtónak dőlve. Szörnyen fáradt volt, és azt is jól tudta, ha most hibázik, hamis riadót fúj… tán az állását is elvesztheti. Mégis folytatta: – Azt hiszem… baleset történt a tengeren, ki kell hajóznunk, sebesültek lehetnek a vízben. – Vilfrid úr ezúttal ajtót nyitott, lámpással a kezében, hálóingben, sipkával a fején ácsorgott a küszöbön.
– Honnan veszi ezt?
– Mikor kieveztem a kikötőből, láttam, hogy valami a vízbe zuhant. Először azt hittem, az égből érkezett… de bizonyára egy felrobbant hajó roncsa lehetett.
– Most csak tréfál, ugye? Valami csobbant a hullámok közt és maga itt veri nekem az ajtót? Na, fiam, menjen haza szépen. – Ingmar nem hagyta, hogy becsukja az ajtót.
– Egy hatalmas, lángoló hajóroncs belezuhant a tengerbe, valahol a közelben kell lennie a többinek is, talán túlélők is vannak! A kötelességünk, hogy segítsünk! Vilfrid úr, miért javasolt engem az apám helyére, ha nem bízik bennem?! Ha ő lenne itt, már rohanna a kikötőbe, az embereivel együtt!
– Oh, uramatyám… fenébe is. Jól van, maga kikötőmesterek gyöngye, használja az ifjú lábait és fusson végig a házak közt. Mire leérek a Gullveighez, az embereim már ott akarom látni! – Ezúttal valóban becsapta az ajtót, Ingmar azonban már messze járt.
A Gullveig halászhajó nagyjából egy óra elteltével kifutott a kikötőből, fedélzetén álmos, szitkozódó matrózokat, egy még dühösebb kapitányt és egy fiút hordozott, aki megszállottan figyelte a tenger hullámait. A vízfelszín nyugodt volt, a hajnal közeledtével sűrű köd ereszkedett alá, még nehezebbé téve a kutatást. Ingmar ennek tudta be, hogy órákon keresztül semmit nem találtak. Hamarosan kivilágosodott, az idő kitisztult, a horizonton felbukkant előttük a kicsiny sziget és Skange városka látképe. A fiú azonban még mindig nem adta fel, fáradhatatlanul kémlelte a vizet. Tudta, az áramlatoknak a város irányába kéne sodorniuk a roncsokat… már ha egyáltalán léteznek. Furcsa volt… csupán néhány órája történt, és már maga sem tudta, mit is látott voltaképp. Míg a Gullveig elejében ácsorgott és a hullámokat figyelte, Vilfrid úr hümmögve Ingmar mellé lépett. A férfi sokáig nem szólt semmit, éjszakai rosszkedve tovaszállt, most már együttérzően pillantott a láthatólag teljesen zavarodott fiúra.
– Khm… kedves Ingmar úr, megtudhatnám, hogy mit is látott pontosan?
– Már én magam sem vagyok biztos benne… – motyogta a fiú, és visszahúzódott a hajó orrából. A jeges szél vörösre csípte az arcát, reszketett is, akár a nyárfalevél. – Először úgy láttam, az égből hullott alá… de ez ostobaság, nem igaz? Mikor elszáguldott fölöttem, forróságot éreztem, mintha eleven tűz volna… – Vilfrid úr közelebb hajolt a fiúhoz, Ingmar rémülten rebbent távolabb és felháborodottan kérdezte:
– Azt hiszi, ittam?!
– Ó, nem… a világért sem. – Minden esetre a férfi örömmel nyugtázta, hogy némi dohányszagon kívül mást nem érzett az ifjú Lindholm közelében. Ingmar újból magába roskadt, épp azon volt, hogy megkérdezi, édesanyjával és húgával mikor kezdjenek csomagolni. Hisz a kikötőmesteri lakban csupán a kikötőmester és családja lakhatott… Ám ekkor váratlan dolog történt.
– Kapitány! Ember a vízben! – kiáltotta a Gullveig árbockosarában szolgálatot teljesítő matróz.
– Hogyan?! – Vilfrid úr a korláthoz szaladt, távcsövén át ismét a tengert fürkészte. Jó ideig semmi különöset nem látott, végül ő is felfedezte. A szürke hullámok hátán valóban egy test hánykolódott. A kapitány egyetlen pillanatot sem tétovázott, a mentőcsónakot vízre eresztették.
A lány halott volt. Legalábbis mindenki ezt gondolta, mikor a csónak megközelítette a testet. Arccal lefelé hánykolódott a hullámok közt, bőre szürke volt, akár a hamu, csapzott haja nemkülönben. Csoda volt, hogy a matróz és a kapitány egyáltalán észrevették, bár a tengerjáró népek szeme igencsak éles és jó megfigyelő.
A holttestet elsőként a lapátok segítségével vonták a csónak közelébe, majd kiemelték. Nem volt könnyű feladat, a sápadt, szürke bőr sikamlóssá vált, akár a hal… ráadásul a különös leány anyaszült meztelen volt. Nem lehetett több tizenhat évesnél, törékeny, formás alakja, derékig érő, hamuszürke haja úgy festett a csónak aljában, akár egy szerencsétlen, partra vetett hal… egy szirén. Ingmar társaival együtt dermedten bámulta a különös teremtést, végül eszébe jutott az illendőség, és kabátját a halottra terítette.
– Talán többen is vannak… – morfondírozott a fiú, miközben a lány mellett térdelt. A szép, formás arc vonzotta a tekintetét, kabátja nem volt elegendő, hogy ezt is eltakarja. Ekkor különös felfedezést tett. Először úgy hitte, csupán a szél tréfálta meg, egy erősebb fuvallat lebbentette meg a lány szempilláit. Ám a különös teremtés hirtelenjében levegőt vett, hatalmasat kortyolt a tenger friss levegőjéből, majd szemei is kipattantak.
– Uramisten… hiszen él! – kiáltotta Ingmar, arcszíne néhány pillanatra hasonló árnyalatot öltött, akárcsak a lányé. Ami ezután történt, csupán halvány képként élt a fiú emlékezetében, a világ megszűnt körülötte. Kiáltásokat hallott, az evezők csobbanását, talán Vilfrid úr hangját… ez a különös, szürke szempár foglyul ejtette… vagy sokkal inkább a megdöbbenés… soha életében nem látott még ilyen üres, szomorú tekintetet.
Mire a Gullveig csónakja elérte a kikötőt, Ingmar ismét visszatért a valóságba. Már a kis ladik elejében ücsörgött, a fagyos reggeli szélben reszketett, akár a nyárfalevél. A lányt óvatosan kiemelték a csónakból, majd a legközelebbi házhoz vitték, vagyis a Lindholm család szerény hajlékába. Helge asszony és Anneka az ajtóban fogadták a betérőket, már jó ideje értesültek róla, hogy a Gullveig kifutott az éjszaka közepén, mert valami baleset történt… Az idegen leányt rögvest ágyba fektették, Ingmar édesanyja vizet forralt a tűzhelyen, rongyokat készített elő, hisz már volt tapasztalata benne, miként kell ápolni olyasvalakit, aki a jeges hullámok közé esett. A doktorúr is hamar megérkezett, az apró Lindholm házban valósággal tolongtak az idegenek.
Ingmar számára minden hihetetlenül gyorsan történt. Mivel azon túl, hogy a hajótörött lányt a saját ágyába fektette, mást nem tehetett, egy sarokba húzódva figyelte az eseményeket. Édesanyja ide-oda kapkodott, szaladgált, húga is ugyanezt tette, le s föl rohangált, miközben a babáját is hurcolta magával. Az idő csupán doktor Malmer érkeztével tért vissza a normális kerékvágásba, az idős, elegáns, szemüveges úr maga volt a megtestesült nyugalom. Leült Ingmar ágyára, megvizsgálta a lány pulzusát, a szemeit, majd meghallgatta a szívverését. Az ifjú Lindholm csupán eddig lehetett jelen, édesanyja kiküldte a házból, hisz egy fiatal leány mezítelen testének látvány nem fiatalembereknek való.
– Kedvesem, meg tudja mondani a nevét? – kérdezte a doktor, miután úgy ítélte meg, a lány van olyan állapotban, hogy beszéljen. És emlékezzen. – Mi történt? Érti, amit mondok? – A lány nem felelt, szürke szemeit az orvosra szegezte. Magánál volt, látszólag mindent felfogott, ami körülötte történt, mégsem beszélt.
– Bizonyára rettenetesen meg van rémülve szegény… – mondta Helge asszony, aki végig jelent volt a vizsgálatoknál. Anneka a szoba túlfeléről, a saját ágyáról figyelte az eseményeket.
– Igen… talán később szóra bírhatjuk… mondja csak, Lindholmné, ez a kis teremtés, maradhatna az otthonukban? Tudom, mostanság inkább nyugalomra vágyna… de jó volna, ha nem kéne…
– Hát persze, hogy maradhat…
– Köszönöm… gyújtsanak be jó alaposan a kandallóba, ha a lány átmelegszik, talán elmúlik a sápadtsága. – Malmer úr több évtizeden keresztül hajóorvosként szolgált, sok mindent látott már. Ellátott sebeket, összezúzott, elfagyott végtagokat, ám ez az eset… meglehetős bizonytalansággal töltötte el. A furcsa, szürke bőr, a haj, az ajkak, a körmök… persze, mi mást mondhatott volna, mint hogy a meleg talán változtat ezen… Önmaga is reménykedett, sőt, talán hitt is benne. Helge asszony kötelességtudóan bólintott, bár sokáig gondolkodott rajta, hogy kérdezzen-e… Végül mégis felülkerekedett rajta kíváncsisága és bizonytalansága.
– A haja… mi történt a hajával? Miként lehetséges, hogy egy ilyen fiatal lány… megőszüljön?
– Sok mindent láttam már, Lindholm asszony. Előfordul az ilyesmi. Rettenetes élmények, tragédiák hatására. Ennek a teremtésnek nyugalomra és melegre van szüksége. Ha felszökne a láza, küldje át hozzám a fiát, és adok orvosságot is. – A doktorúr összecsomagolta a holmiját, majd elhagyta a Lindholm házat. Odakint, a kikötőben összefutott az ifjú Ingmarral, aki jobb híján egy elnyűtt cigaretta társaságában töltötte az időt. Malmer úr távoztával a fiú is visszatérhetett a házba.
A Gullveig még egy teljes napig a tengeren maradt, legénysége több mérföldes körzetben kutatott túlélők, roncsok után, ám semmi mást nem találtak. A kikötőmester szavaira egyetlen bizonyíték a lány volt. Vilfrid úr táviratot küldött Stockholmba, a minisztériumtól kért felvilágosítást, hogy tartózkodott-e hadi, vagy kereskedelmi hajó a város, a sziget közelében. A válasz hamar megérkezett: egy teremtett lélek sem járt Skange környékén azon az éjszakán.
A Lindholm ház egy csapásra megváltozott az idegen érkeztével. Mondhatni, újból élet költözött a falak közé. Helge asszony kitartóan ápolta a furcsa leányt, ruhát adott neki, etette-itatta, fürdette, mégis úgy tűnt, az odaadó gondoskodás semmi eredménnyel nem járt. Bár a kis viskóban szinte nyári meleg uralkodott, állandóan víz forrt a tűzhelyen, a lány, némasága és bőrének sápadtsága mit sem változott.
– Még azt sem tudjuk, hogyan szólítsuk… – sóhajtott Lindholmné egy délután, mikor felkelt a madárétkű leány ágyáról. Anneka, aki lankadatlan érdeklődéssel figyelte néma vendégüket, ezúttal édesanyja mellé óvakodott, és anélkül, hogy egy szót szólt volna, rongybabáját felmutatta. Helge asszony azonnal megértette lánya szándékát, halkan felnevetett: – Nevezzük el Carin után? Hát legyen, végül is, mindegy. Ezután a vendégünk neve: Carin. Bízzunk benne, hogy egyszer fény derül az igazi kilétére is.
Ahogy teltek a napok, Carin, az idegen leány állapota mit sem javult. Pontosabban, úgy tűnt, jól érzi magát, ágyából gyakorta felkelt, sétált kicsit, megtanulta, hogy lábára papucsot húzzunk, különben a padlódeszka szálkái felsértik a talpát. A házat nem hagyta el, legfeljebb az ablakból figyelte a kikötő nyüzsgését. Kedvenc elfoglaltsága azonban az volt, ha leülhetett a kandalló elé és a lángok táncát figyelhette. Némasága megmaradt, ahogy üres tekintete is, bárki látta, kicsit megborzongott tőle és úgy hitte, ez a törékeny teremtés nem képes semmiféle emberi érzelemre. Valóban, a lány mindenre úgy tekintett, mintha először látná, tekintetét csupán a tűz vonzotta. Mindezek mellett ártalmatlannak tűnt, ártalmatlan bolondnak, ahogy a városiak többsége gondolta. Azon a délutánon Lindholmné is félelem nélkül hagyta egyedül vele hatéves leánykáját.
Carin jó szokásához híven ezúttal is a kandalló előtt ücsörgött, lábait maga alá húzta, a takarót, amit még Helge asszony terített rá, két kézzel markolta, mintha abba kapaszkodott volna. Megbűvölten bámulta a táncoló lángokat. Anneka a közelében, a szőnyegre telepedett le, babájával, fából készült játékaival játszott. A kislány látszólag igencsak belefeledkezett saját világába, az általa kitalált történetbe, ám mogyoróbarna szemei szinte percnyi pontossággal siklottak a ház vendége felé. Vajon mit csinál Carin? Miért nézi a lángokat? Mit fog tenni? Beszél-e valaha? Anneka ezúttal nem hiába várt.
Carin hirtelenjében, minden előzmény nélkül felkelt a székből, takarója a földre esett, ő maga pedig a kandalló elé térdelt. Várt néhány percet, majd a lángok közé nyúlt. Anneka döbbenten figyelte az eseményeket. A tűz körülölelte Carin apró, szürke kezét, ám úgy tűnt, meg sem érezte, mikor kihúzta a lángok közül, bőre sértetlen volt. Anneka közelebb húzódott a furcsa lányhoz, melléje térdelt, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondolta, ő is megpróbálja ezt a trükköt. Igazság szerint a hatéves leánykának még fogalma sem volt, miért nem mehet a kandalló közelébe, édesanyja miért szólt rá, ha a tűz mellett játszott. Mit jelent az, hogy éget? Miért éget a tűz? És mi történik akkor? Talán nem is fáj? Hát dehogynem…
– Jujjjj! – sikította a kislány, és kezét azonnal visszakapta, szemébe könnyek szöktek. Carin tekintetét elfordította a lángoktól, szemeibe, talán most először, élet és kíváncsiság költözött. Megfogta a hüppögő kislány kezét, furcsállva méregette a sérüléseit. Anneka kezdett megnyugodni, a késztetés, hogy édesanyjához szaladjon, tovaillant. Ez a furcsa lány… Carin… valahogy biztonságban érezte magát mellette. Anneka is lenézett a kezére, hirtelenjében valami furcsa melegség öntötte el a testét, mintha újból tűz égette volna, ám ezek a lángok nem bántották. Sokkal inkább gyógyították. A kislány ámulva nézte, ahogy sebei szempillantás alatt begyógyultak, fájdalma is megszűnt. A meglepetéseknek azonban még koránt sem volt vége.
– Miért nyúltál a lángok közé, ha tudtad, hogy megsérülsz? – kérdezte Carin, és szürke szemeit a kislányra szegezte. Anneka csak hebegett:
– Te… te tudsz beszélni? – Úgy tűnt azonban, hogy Carin mégsem képes elszakadni saját világától, mert nem válaszolt, csak kérdezett:
– Miért? Miért tetted? Miért ég nálatok ez a tűz, ha féltek tőle? – Anneka fölpattant a földről, úgy örült, hogy legszívesebben hangosan felkacagott volna. Csuda dolgokat látott! Csuda dolgokat hallott! Helyette azonban nyakába szedte a lábait és kirohant a hátsó udvarba, hogy édesanyját is értesítse az eseményekről.
Helge asszony éppen a frissen mosott ruhákat teregette ki az udvarban, nem volt egyedül. Egy bizonyos Stefan Ollson nevezetű úriember adogatta neki a csipeszeket, miközben láthatólag igen kellemesen elbeszélgettek. Ollson úr az elmúlt napokban nem csinált titkot belőle ivócimborái körében, hogy szívesen szárnyai alá venné a csinos, fiatal özvegyet házasság formájában. Hogy túl korai lett volna ilyesmin gondolkodnia? Talán. Ám neki már régóta kellett valaki, aki főzne, mosna rá, az asszonynak és gyermekeinek pedig családfőre volt szüksége. Egy felnőtt férfire. Nem pedig egy tizenhét éves fiúra. Anneka általában nem szerette, ha ez az alak a közelükben ólálkodott, ám most ügyet sem vetett rá. Inkább megragadta Helge asszony szoknyáját és alaposan megrángatta:
– Anya! Anya! Gyere gyorsan! Beszélt!
– Kicsoda?
– Hát Carin!
– Tényleg?
– Gyere! Gyorsan! – A kislány ezúttal kézen fogta az asszonyt, majd visszarohantak a házba. Ollson úr is követte őket, Anneka legnagyobb bosszúságára, ám a felfedezés izgalma feledtette vele a kellemetlen ember jelenlétét.
Anneka büszkén kihúzta magát, mikor Carin mellé szaladt, a lány még mindig a kandalló előtt térdelt. A két felnőtt várakozva figyelte az eseményeket.
– Figyeljetek! – kiáltotta Anneka. – Mondj valamit! – Ez már Carinnak szólt. – Mondj valamit, jóóóó hangosan. Mondd el, mi történt! – A kislány mosolyogva várakozott, Carin arcát nézőközönségére emelte.
– Ami történt? – kérdezte álmatagon, megint eltűnt minden élet, érzelem szürke szemeiből.
– Juhééj! – kiáltotta Anneka. Carin így folytatta:
– Nem értem… Miért van tűz az otthonotokban, ha féltek tőle?
– Mert fázunk, te buta… – kuncogta a kislány, ám mosolya hamar lehervadt az arcáról. A két felnőttre tekintett, Ollson úr zavartan vakargatta a feje búbját, édesanyja pedig mind inkább aggódó ábrázatot öltött.
– Hát… Anneka, azt hiszem, jobb volna, ha valahol máshol játszanál. Ez nem tréfa – mondta végül Helge asszony. A kislány rémülten nézett egyik felnőttről a másikra:
– Hogy? De hát… – Carin ismét szólt valamit a háta mögött, ám édesanyja és Ollson úr erre sem reagált semmit. Anneka hirtelenjében felfogta: – Ti… nem halljátok? Nem értitek őt? – szemeibe könnyek szöktek, a csalódottság és düh könnyei: – Miért nem értitek?!
– Játssz máshol! – mondta Helge asszony sokkal szigorúbban, meg is ragadta a lánya vállát, hogy kitessékelje a házból, ám erre már nem volt szükség. Anneka kitépte magát a szorításából és elszaladt. Elszaladt, hogy keressen valaki mást. Mást, aki nem olyan süket és buta, mint a felnőttek.
Ingmar nagyjából két hete töltötte be a kikötőmesteri tisztséget, meglehetősen kevés idő ilyen felelősségteljes feladathoz. Édesapjának ugyan sokszor segített, ám mindez kevésnek bizonyult. Leginkább az adminisztrációs feladatok okoztak neki fejtörést, márpedig az anyagbeszerzés, a hajóács és vitorlakészítő munkájának felügyelete ebbe a kategóriába tartozott. A Gullveiget és testvérét, a Skrymirt szinte hetente kellett javítgatni, ám nemrégiben egy nagyobb vihar jelentősebb kárt tett mindkettőben. Szegény Ingmar, olyan ideges volt, hogy még a saját nevének leírásában is hibát vétett, így egyáltalán nem örült neki, mikor húga rávetette magát és a derekára csimpaszkodott:
– Ingmar! Ingmar! Gyere gyorsan, mutatok valamit!
– Most nem érek rá…
– De ez nagyon fontos! – Anneka a többi felnőtt előtt nem akarta mondani, mit fedezett fel, már csak a bátyjában bízhatott. – Gyere!
– Nem. Most nem.
– Ha nem jössz, akkor undok vagy! – A fiú ezúttal elfordult a papírjától és tekintetét a húgára szegezte. Igazából semmi mást nem szeretett volna jobban, mint ha kézen foghatná, és elszaladhatna vele feladata elől, de nem tehette. Már nem. Így csak ennyit mondott:
– Játssz máshol. – Anneka dühbe gurult erre a sokat ismételgetett mondatra, elengedte a bátyját, pár lépést arrébb futott, majd kiöltötte rá a nyelvét:
– Undok vagy! Beeee! Undok! – És elszaladt. Ingmar gondterhelten nézett a kislány után, ám feladata hamar lekötötte.
Ingmar késő este ért haza, mikor benyitott az ajtón jéghideg szelet és szúrós esőcseppeket hozott magával, már megint rettenetes idő tombolt a városka felett. Bár a padló deszkái meg-megreccsentek a léptei alatt, igyekezett minél halkabban járni, hisz nem akarta felébreszteni az alvókat. Anneka a saját helyén, Carin Ingmar ágyában aludt, a fiú pedig egy földre terített matracon töltötte az éjszakát, mióta vendégük megérkezett. Édesanyja szerencsére összeszedte magát annyira, hogy visszaköltözzön a hálószobába.
A fiú lámpása társaságában az asztalhoz óvakodott és leült egy székre, az idő éjfél körül járhatott, ám ő még nem vacsorázott, sőt, a rengeteg munka közepette még arra sem volt ideje, hogy ebédeljen. Ám mielőtt még bármit tehetett volna, ismeretlen, kísérteties hang szólította meg a sötétből.
– A tűz hamarosan kialszik. – Ingmar szíve hirtelenjében a torkába szökött, a hang irányába fordult. Carin felült az ágyon, hamuszürke alakja valóban kísértetnek tetszett a félhomályban. Ágya közel esett a kandallóhoz, ám a pislákoló lángok sem tudtak életet vinni az arcára.
– Te… tényleg… – motyogta zavartan a fiú, és mivel jobb nem jutott eszébe, rakott néhány rönköt a tűzre. Carin némán figyelte Ingmar esetlen mozdulatait, majd felkelt az ágyból és az éledező lángok mellé sétált. Letérdelt a kandallóhoz, kezét melengetni kezdte a tűznél. – Ez… igazán fantasztikus, hogy újból… beszélsz… – mondta Ingmar, és maga sem értette, miért, de arca vörösebb lett a kandallóban pattogó lángoknál. – Meg tudod mondani a neved? Emlékszel valamire? Hogy kerültél a vízbe?
– Sok kérdésed van – válaszolta a lány anélkül, hogy bármiféle érzelem megjelent volna az arcán.
– Bocsáss meg, én csak…
– Ugye mondtam, hogy tud beszélni! – jött egy csúfondáros, vékonyka hang a szoba túlfeléről. Ha lehet, Ingmar még jobban elpirult, szokatlan durvasággal rivallt rá húgára:
– Te sem alszol?! Hát ez szép!
– Undok vagy!
– Igen, undok vagyok! És még undokabb leszek, ha nem hunyod le a szemed azonnal! – A fiú mogorva arckifejezése csupán maszk volt, amivel zavarodottságát próbálta leplezni, más lány talán kinevette volna, ám Carin arca meg sem rezdült. Mintha semmi sem történt volna az imént, halkan kijelentette:
– A nevem… nem emlékszem rá, hogy volna nevem… egyáltalán, semmire sem emlékszem…
– Hát… nem baj… majd talán idővel… Addig maradsz Carin. Tetszik? – A lány erre már nem válaszolt, csak megvonta a vállát. Nem igazán értette, hogy mi jelentősége van annak, miként szólítják. Ingmar, mivel jobb nem jutott eszébe, fekhelyéhez sétált. A matrac közvetlenül Anneka ágya mellett állt, mivel a két lány ébren volt, Ingmar nem mert levetkőzni, így csak elterült rajta. Sokáig figyelte Carint, amint mozdulatlanul térdepelt a kandalló előtt, olyan volt, akár egy gyönyörű, különös festmény… nyugalmát csupán húga suttogása zavarta meg:
– Ingmar szerelmes! Szerelmes! – A fiú dühödten magára húzta a takaróját.
Az elmúlt napokban semmiféle változás, javulás nem következett be vendégük állapotában. Most, hogy beszélni kezdett, ez mindenképpen jó hír volt. Legalábbis Ingmar egészen a reggeliig így gondolta. Mivel tegnap késő estig dolgozott, feladataink java részét elvégezte, így jutott ideje rá, hogy családjával egyen. Nem akarta a jó hírt elújságolni édesanyjának, arra várt, hogy majd Carin lepi meg az asszonyt néhány szóval. Ám a lány semmiféle hajlandóságot nem mutatott az önálló beszédre, így a fiú megkérdezte:
– És… hogy aludtál az éjszaka? – Általában nem igen szokott maga korabeli lányokkal társalogni, így ismét elpirult kicsit, ám úgy gondolta, megérte. Hisz Carin jól érthetően így felelt:
– Nem aludtam… nem igazán alszom… azt hiszem… – A válasz kicsit meglepő volt, ám Ingmar hamar elsiklott felette és ragyogó szemekkel nézett az édesanyjára:
– Na? Mit szólsz?
– Mihez?
– Hát… hogy Carin beszélt…
– Tényleg? Nem is hallottam. Mikor? – Helge asszony szemeiben őszinte csodálkozás ült. Anneka felvonta a szemöldökét, Ingmar elsápadt.
– Te… nem hallottad?
– Nem…
– Hát… biztos túl halkan suttogott…
– Igen, de ha így volt, bizonyára hamar beszélni fog. Már a gyógyulás útjára lépett.
– Bizonyára… – motyogta Ingmar. Carin újból megszólalt.
– Ma gyönyörűen süt a nap. Bánnátok, ha elhagynám a házat? – Ingmar alig észrevehetően megrázta a fejét, közben édesanyja reakcióját figyelte. Az asszony semmit sem hallott. A fiú összenézett a húgával, ezúttal Annekának sem volt kedve hozzá, hogy bátyját csúfolja.

2.

Ki ez a furcsa lány?

Mivel volt egy kis ideje, Ingmar elhatározta, hogy Carin mellé szegődik, míg a kikötőt járja. Annekát elkísérték egy darabon, mert nem akart iskolába menni. A kislány állítása szerint egy hatalmas troll lakott a híd alatt és nagyon félt tőle, ám nyilvánvalóan csak gyenge próbálkozás volt ez a részéről, hogy otthon maradhasson, Ingmar és Carin után kémkedjen.
Hosszú idő után először valóban előbújt a nap a felhők mögül. Miközben Ingmar és Carin a kikötőt járták, a fiú elgondolkodott a párhuzamon. Míg a lány odabent kuksolt a Lindholm házban, szinte végig esett az eső. Most, hogy előmerészkedett, rögvest kisütött a nap. A kikötőben dolgozó munkások érdeklődő szemekkel kísérték a városka vendégének minden mozdulatát, és bár Skange lakói tisztában voltak vele, hogy miféle teremtés lakik a Lindholm házban, Ingmar mégis gyakran hallotta, amint összesúgnak a hátuk mögött:
– Ki ez a furcsa lány? – A fiú attól tartott, hogy Carin elszégyelli magát, így minden szembejövőnek hangosan, szinte ordítva köszönt, elejét véve a sugdolózásnak. Erre különösen akkor volt szükség, miután elhagyták a kikötőt és a városka utcáit járták.
– Jónapot, Bjorkmanné, szép jónapot, Ylva asszony! Jóóónapot Lotta asszony! – Ingmar módszere többnyire bevált, az ablakokból előkandikáló, pletykára éhes népség riadtan húzódott vissza a házak sötétjébe, miután felfedezték őket. A fiú igyekezete azonban, úgy tűnt, hiábavaló volt, Carin mintha föl sem fogta volna a körülötte lévő világot. Legalábbis az emberekkel mit sem törődött. Általában az eget kémlelte, a város fölött köröző sirályokat figyelte. Ingmar sokáig nem is szólt hozzá, csak figyelte… Hol formás, csepp alakú arcát, hol apró, törékeny kezeit… ez a lány annyira más volt, mint az itteniek, szinte nem is emberi… Végül a fiú úgy döntött, mindent elkövet azért, hogy ez a törékeny kis teremtés beengedje őt a világába. Elhatározta, elviszi egy olyan helyre, ahol kedvére nézelődhet, közel lehet a naphoz és a sirályokhoz.
– Felviszlek a világítótoronyba – mondta Ingmar. A lány tekintetébe végre némi élet költözött.
– Az micsoda? – kérdezte álmatagon. A fiú a sziklák felé mutatott, a skange-i világítótorony büszkén, fenségesen trónolt a sziget legmagasabb pontján, talapzata már évtizedek óta állta a hullámok ostromát. Ingmar nem várt választ, elindult, Carin követte őt.
A várost széles, kőből épült híd kötötte össze a sziget többi részével, ez az út vezetett a világítótoronyhoz is. Ingmar és Carin lassú tempóban haladtak céljuk felé, a városiak bámész tekintetét már rég maguk mögött hagyták. Azaz mégsem. A híd kellős közepén összetalálkoztak Marten úrral és hűséges társával, sánta, vén kutyájával. Az öreg kiszolgált matróz volt, már évtizedek óta nem tette lábát hajóra. Se munkája, se pénze nem volt, napjait sétálgatással és pipázással töltötte. A város mégis úgy döntött, hogy otthont nyújt neki a világítótorony belsejében. A toronyőri munka igen felelősségteljes feladat volt, Marten úr büszkén vigyázta a városka és a tengerészek biztonságát. Az öregúr ezúttal is szeretett pipája társaságában támasztotta a híd korlátját, mikor kutyája hangos csaholásba kezdett a két fiatal láttán, csak ennyit mormogott:
– Nono, Kapitány!
– Ne félj, nem harap… – súgta Ingmar, és bár egy cseppnyi félelmet sem érzett a lány felől, azért eléje lépett. Carin megszokott, álmatag tekintetét meresztette a kutyára, Kapitány morgott még egy kicsit, kaffogott, majd dühe hamar farokcsóválásba csapott át.
– Kisasszony! – Marten úr még beszéd közben sem vette ki pipáját a szájából. – Most már nyugodtan megsimogathatja azt a zsiványt, ha akarja.
– Nem féltem tőle – jelentette ki a lány, és megsimogatta Kapitány fejebúbját. – Inkább ő tartott tőlem, hisz még sosem látott.
– Na, látja, az meglehet. A kutyák akkor ugatnak a leghangosabban, ha betojnak valamitől. Már megbocsásson a kifejezésért… – Ingmar ide-oda kapkodta a fejét, szemeit nagyra meresztette a meglepetéstől.
– Marten úr… maga… érti… amit a lány mondott?
– Már hogyne érteném! Tán süketnek nézel, fiacskám?! Lehet, hogy már régi darab vagyok, de nem süket!
– Nem akartam megsérteni, uram… csak… mindegy. A toronyba tartunk…
– Hehe, kiváló hely egy kis etyepetyére!
– Legyen jó napja, Marten úr… – Ingmar vörös képpel elindult, sokáig azt sem nézte, hogy Carin követi-e. A vén tengerész elmélázva bámult a fiatalok után, kutyájának füttyentett egyet, mert a híd túloldalán járt. Kapitány lelkesen futott vissza gazdájához, már nem sántított.
A világítótorony valóban úgy őrködött a városka fölött, akár egy óriás. Ingmar azon túl, hogy este kievezett a nyílt vízre, itt töltötte legszívesebben az idejét. A háztetőkön és sziklákon túl nem volt más, csupán a tenger, alant pedig a tajtékzó hab, a torony talapzatát és a sziklát, melyre építették, hatalmas hullámok ostromolták. A szigeten fészkelő sirályok valóságos csapatokban köröztek az öbölben, némelyik olyan közel repült el a lány és fiú mellett, hogy akár meg is érinthették volna. Bár a nap hétágra sütött, a torony tetején jéghideg szél nyargalászott. Carin szokásához híven ezúttal sem szólt semmit, álmatag tekintetét a hullámokra szegezte. Csupán néhány pillanat telt el, és máris reszketett, akár a nyárfalevél. A lány Helge asszony hosszú, vízhatlan kabátját viselte, mégis fázott, így Ingmar latba vethette lovagias énjét és vastag, nehéz zubbonyát a lányra terítette. Carin ebből sem fogott fel semmit, nem köszönte meg, még csak rá se nézett a fiúra. Minden figyelmét a tengerre összpontosította… hisz érezte már. Az emlékfoszlányok ott buzogtak az elméjében, ám felszínre törni csupán kevés tudott.
Az ég… fekete felhők… tűz. Tűz mindenütt, ám a lángok nem égették, sokkal inkább védelmezték. Majd a tenger. A hullámok összecsaptak a feje fölött, minden sötét lett és jéghideg… a lángok eltűntek. Carin megszédült, a korláton ugyan nem esett volna át, ám Ingmar így is megrémült és a lány után kapott.
– Te jó ég… jól vagy?
– Emlékszem… emlékszem dolgokra… – súgta Carin, szürke szemei ezúttal megteltek élettel, Ingmarba úgy kapaszkodott, mintha a szél akarta volna elsodorni.
– Mire?
– Tűzre… Elvesztettem… Elvesztem… nem tartozom ide… Vissza kell kapnom…
– Nyugalom… a legjobb lesz, ha hazamegyünk… hisz rettenetesen fázol.
– A kandallónál… a lángoknál megmelegedhetnék…
– Ahogy mondod… gyere. – Ingmar Carint támogatva elindult a lépcső felé, közben a lány szavai jártak a fejében. Milyen különös… ez a kis furcsa teremtés talán mégsem különbözik tőle annyira. Hisz jó ideje már, hogy ő maga is így érez. Elvesztett valamit, valakit, és ő maga is elveszett. Már apja halála előtt is ilyesfajta gondolatok jártak a fejében, a világ idegen, ő pedig csupán vendég benne. De akkor hol az igazi otthona?
Mivel Carin állapota sokat javult, sétált, kimerészkedett a kikötőbe, Helge asszony elérkezettnek látta az időt, hogy a vasárnapi misére is magával vigye. A templom a főtéren épült, a polgármester, a hajóorvos, az iskolamester és hasonlóan fontos személyek háza közt, így a város ezen része valóságos, különálló negyeddé nőtte ki magát. A kőből és fából épült templom kétség kívül Skange legnagyobb és legerősebb háza volt, nyúlánk tornyában apró harang lakott.
Carin felbukkanása az úr házában különös izgalmat hozott magával, suttogást, pusmogást, pletykák áradatát. Valóban, mihelyst a hívők helyet foglaltak maguknak a padsorokban, a lány úgy világított köztük, akár egy lámpás az éjszakában. Olyan furcsa volt, olyan más… és láthatólag semmit nem tudott a helyiek szokásairól, vallásáról. Nem is érdekelte. Az imádságok hidegen hagyták, az énekek úgyszintén, nem értette, miért kell felállnia, és leülnie. Maga Ingmar sem tudott koncentrálni az aznapi misére, egyfolytában Carint figyelte. Az volt a sejtése, hogy a lány bármelyik pillanatban felpattanhat és kirohanhat a templomból. Érzései nem csalták meg.
Carin egy darabig tűrte a semmittevést, hallgatta a terem hátsó részéből érkező, elfojtott köhögést. Pillantása az oltár fölött lévő, különös szoborra esett… a férfit valami keresztfélére szögelték fel, mellkasából vér csepegett, fájdalomtól elgyötört arcát az ég felé emelte. Az egész épület ezt a félelmetes, baljós hangulatot árasztotta magából… és rettenetesen hideg volt. Végül nem bírta tovább, a példabeszéd közepén fogta magát, felállt és kisétált a templomból. Bámész, meglepett tekintetek néztek utána. Ingmar is felpattant és a lány után szaladt, hogy megnézze, jól van-e. Igazság szerint kapóra jött neki a dolog, valahogy sosem érezte magáénak az övéi hitét, az imádság, a mise csupán nyűg volt számára. Hitte egy felsőbbrendű létét, ám hogy egy kőből épült házban lakna… és rendszeres időközönként hódolni kell előtte, mert különben elkárhozik… Ez is pont olyan idegen volt számára, akárcsak a világ, mi körülvette.
A híveken kívül akadt még valaki, aki alaposan meglepődött a fiú és a leány távoztán. Arlik Sterner úr már vagy két évtizede vigyázta Skange város lakóinak lelki üdvét. Ott volt, mikor megszülettek, és akkor is, ha meghaltak. Keresztelte, gyóntatta, házasította őket, mindig hozzá fordultak tanácsért, megbecsült, nagyra tartott személy volt… soha, soha nem fordult elő olyasmi, hogy a miséről, a példabeszéd alatt bárki is elhagyta volna a templomot. Sterner úr mélységesen sértve érezte magát és a döbbenettől percekig nem jutott szóhoz. Végül, miután hívei már jó ideje vártak rá, folytatta mondandóját, ám nem tudott napirendre térni a történtek felett. Ahogy a városka többi lakója, messziről már látta párszor ezt a különös leányt. Imádkozott érte, hogy felépüljön és megtalálja a hazafelé vezető utat… ám ezzel egy időben a gyanú is ott motoszkált benne. Honnan jöhetett? Mit akar? Valóban nem emlékszik semmire? Miért nem keresi senki? Miért nincs semmi nyoma a balesetnek, vagy a hajónak, amin utazott? És most ez. Ki az, ki nem bírja elviselni a szentbeszédet, az Úr házát, a szentség jelenlétét? Sterner úr elhatározta, eztán még inkább rajta tartja szemét ezen a különös teremtésen.
A napok teltek, semmi nem változott. Ezt az idegen, furcsa leányt senki sem kereste, pedig még egy képet is küldtek róla a minisztériumba, hátha valaki felismeri, vagy tud róla valamit. Úgy tűnt, Carin örökre a Lindholm ház lakója marad. Helge asszony nem bánta volna, ám igen szűkösen éltek, a lány pedig… hát igen, őszintén megmondva, semmi hasznát nem lehetett venni. Semmihez nem értett, semmit sem tudott, olyan volt, akár egy hercegnő, aki a toronyba zárva töltötte egész életét.
Maga Ingmar sem bánta volna, ha a lány örökre velük marad. Valahogy úgy érezte, el sem tudná képzelni az életét nélküle. Ráadásul már nem kellett a földön aludnia, Anneka beköltözött a hálószobába az édesanyjához, Ingmar pedig visszakapta az ágyát. A fiú, ha tehette, minden percét Carin közelében töltötte. Általában csak figyelte őt, hisz a lány keveset beszélt, sétáira viszont mindig elkísérte.
Ingmar és Carin Skange utcáit járták, jelenlétük már nem keltett feltűnést, az emberek bármihez hozzászoknak, még a legfurcsább látványhoz is. A város amúgy is kihalt volt aznap, a halászhajók kifutottak a kikötőből, az asszonyok pedig így déltájt bizonyára az ebédfőzéssel és gyermekeikkel foglalatoskodtak.
– Egyszer elmegyek innen… – mondta Ingmar, miközben a házak fölött köröző sirályokat bámulta.
– És hová? – Nagy szerencse, vagy inkább kegy volt, ha Carin figyelemre méltatta a fiút, Ingmar szemei felcsillantak.
– Még nem tudom… Valami távoli helyre, talán Amerikába. Ha annyi pénzt összegyűjtenék, hogy az anyám és a húgom megéljen belőle… de ez hülyeség. Ollson úr állandóan anya körül legyeskedik, na, az már sokkal inkább reálisabb jövőkép. Hogy megkéri a kezét, és lesz, aki gondoskodjon róluk. – A fiú kicsit elszégyellte magát. Valóban arra várna, hogy egy idegen feleségül vegye az anyját, ő maga pedig leléphessen? Talán a lelke mélyén valóban erre vágyott, ám képtelen lett volna rá. Igazság szerint jól tudta, hogy soha nem fog szabadulni ebből a városból.
– Furcsa ez az egész… – Carin megtorpant, és egyenesen a fiú szemeibe nézett: – Én is úgy érzem, ha akarnám, a szél szárnyán repülhetnék, szabadon… de valami visszatart.
– Valami… – dünnyögte Ingmar.
– Az álmaim, az emlékeim… – Ám a lány nem mesélhetett tovább, valami elterelte a figyelmét. Az apró házból, mely mellett elhaladtak, rettenetes, fuldokló köhögés hallatszott. Carin egy pillanatra megdermedt, majd az ablakhoz szaladt. Ingmar is rögvest a nyomába szegődött:
– Mit csinálsz? – súgta a fiú. – Nem leskelődhetsz mások után… az ablakon keresztül… – Kíváncsisága azonban rajta is felülkerekedett.
Odabent, az elsötétített szobában egy férfi feküdt, a görcsös köhögés még mindig rázta. Felesége hozott neki valamit, talán teát, talán levest, megitatta, majd ismét eltűnt a szemközt lévő ajtó mögött.
Carin arcát az üveghez nyomta, úgy figyelt, majd sarkon fordult és elindult a bejárat felé. Ingmar kétségbeesetten kiáltott utána:
– Mit művelsz?! Hová mész?! – A lány azonban meg sem hallotta, pár pillanaton belül a házban volt. A fiú kis ideig a küszöbön topogott, majd ő is beljebb óvakodott.
Ludde Bjorkman, a beteg férfi maga is halász volt, ám már hetek óta nem tudott dolgozni. Az orvos szerint előrehaladott kórság ette a tüdejét, amin sem gyógyszer, sem a friss tengeri levegő nem segített. Senki nem beszélt róla, ám mindenki tudta, hogy Bjorkman úr hamarosan eltávozik az élők sorából, özvegyet és öt gyermeket hagyva maga után. Mikor Ingmar a házba lépett, maga is megérezte, az áporodott levegőn túl volt ott még valami… valami… talán a halál szaga… Semmi keresnivalójuk nem volt itt, tolvajok módjára surrantak be a házba, és Carin még mindig nem hallgatott rá:
– Ez nem illendő… gyere, menjünk innen… Bjorkman úr, bocsásson meg, hogy önre törtünk, csak tudja… Carin… nem is értem, mi ütött belé. Nem fogjuk zavarni, ígérem… – A lány azonban megállíthatatlanul, határozottan a beteg ágya mellé lépett, majd leült Ludde úr mellé. A férfi nem igazán értette, mi történik körülötte, bár ideje sem volt gondolkodni rajta, mert újabb roham tört rá. Ingmar többet nem szólt, felesleges szócséplés lett volna, és különben is… már érezte, hogy valami egészen különös fog történni.
Carin végignézett a férfin, szemeiben különös fény csillogott, majd két tenyerét a beteg mellkasára helyezte. Bjorkman úr hirtelenjében rettenetes forróságot érzett, ami a csontjai mélyére hatolt, tüdejét láng emésztette. Felordított volna, ám ideje nem maradt rá, hisz mindez csupán néhány pillanatig tartott, és aztán… minden megszűnt. A rettenetes súly, fájdalom a tüdejében, hatalmast kortyolt a levegőből, hosszú idő után szabadon…
– Mit művelsz itt?! Mit művelsz vele?! – Ezek voltak Bjorkmanné első szavai, mihelyst meglátta, hogy az idegen leány kezei férje mellkasán nyugodtak. Carin elhúzódott a betegtől, félelemmel tekintett az asszonyra, aki őrült módjára ugrott közéjük… Bjorkmanné rémülten figyelte férje megsárgult, néhol elfeketedett ingét, mintha két tűzforró tenyér égette volna át… Félelme azonban hamar döbbenetbe csapott át. Ludde úr felült az ágyban, arcszíne visszatért, nem köhögött és nem izzadt, úgy tűnt, a láza is lement. Tökéletesen egészséges volt.
– Uramisten… – motyogta Bjorkmanné. – Szentséges Szűz Mária… te tetted ezt… te… angyal… szent… – Ahhoz képest, hogy kis idővel ezelőtt arra készült, hogy kiseprűzi házából a betolakodókat, az asszony hirtelenjében a földre vetette magát, átkarolta Carin térdét és zokogva mondott köszönetet neki a csodáért, férje életéért. A lány megszeppenve figyelt, Ingmar nemkülönben, bár neki némi félelem is bujkált a tekintetében. A városiak leggyakrabban ismételgetett mondata járt a fejében: „Ki ez a furcsa lány?”
Attól a naptól kezdve minden megváltozott. Bjorkmanné természetesen nem tett lakatot a szájára és mindenkinek elújságolta, miféle isteni jelenés látogatott el szerény hajlékukba. Ludde úr hirtelen gyógyulására amúgy sem tudtak volna más értelmes magyarázatot adni. Több se kellett az istenfélő, babonás városi népeknek, máris tucatjával tódultak a Lindholm házba, hogy segítséget, csodás gyógyulást kérjenek a közéjük szállt angyaltól.
– Gyógyítsd meg a gyermekem!
– Évek óta köszvény kínoz, segíts!
– Az anyám beteg, segíts rajta! – Álló nap ehhez hasonló mondatok röpködtek a Lindholm ház apró konyhájában, Carin pedig mindenkinek segített, aki hozzáfordult. Elképesztő volt. Ingmar az összes csodás gyógyulásnál jelen lehetett, mégis alig akarta elhinni. Az a különös éjszaka járt a fejében. Mondjuk nem csoda, hisz ha a városiak nem Carint zaklatták kéréseikkel, akkor az ő nyomában jártak, és szinte hisztérikusan követelték, hogy számoljon be pontról pontra az eseményekről, arról, amit látott. Minden egyes utcasarkon pletykára és tudásra szomjazó asszonyok vették körbe, ajándékokkal halmozták el, esténként pedig a férfiak rángatták be a közeli kocsmába, és egymás után rendelték a köröket, csak hogy a fiút kikérdezhessék. Ingmar pedig mesélt. Már senki nem nézte bolondnak, mikor az égből aláhulló tűzről beszélt.
– Egy angyal szállt alá az égből! – örvendeztek a városiak. – Az Úr küldte közénk, hogy meggyógyítson és megváltson! – Ám nem mindenki gondolta így.
– Sosem hallottam olyan angyalról, ki a mennyből hullott volna alá. Pontosabban egyről hallottam, de azt nem nevezném angyalnak. – Sterner úr ezt motyogta magában, miközben naphosszat a kikötőben sétálgatott, hogy szemmel tarthassa az eseményeket. Hitt a csodákban, papként ez bele is tartozott a munkaköri leírásába, ám ez az egész… mégsem stimmelt. Az Úr sosem mutatta meg önmagát és hatalmát az emberek előtt, hisz erről szólt a hit. Nekik, bűnös lelkeknek, mióta kiűzettek a Paradicsomból, halkan megjegyezvén, pont egy asszony miatt, el kellett viselniük az anyagi világ viszontagságait és szenvedéseit. Ez vezet az örökkévalósághoz. Az Úr nem küldi el egy angyalát, hogy tervét, a világ rendjét felborítsa. Vagyis a lánynak máshonnan kellett érkeznie, és a mennyországon kívül már csak egyetlen hely volt, minek Sterner úr szentül hitte a létezését.
Napok múltak, a látogatók száma jelentősen megcsappant a Lindholm ház környékén, java részt már csak a hálás családtagok jártak arra, akik ajándékokkal és jó szóval köszönték meg a csodás gyógyulásokat. Anneka nem szerette a felfordulást, ami hirtelenjében eluralkodott az otthonukban, ám elviselte, hisz gyermekként is megértette, milyen fontos dolgok történtek.
Mikor az a különös árny megjelent az ablak előtt, a kislány nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget, hisz úgy hitte, újabb beteg érkezett. Vagy egy kíváncsi látogató, aki a skange-i angyalt jött meglesni. Anneka az ágyán játszott, egyedül volt, jó időbe beletelt, mire megérezte, hogy valami nem stimmel. Csupán ekkor fordult az ablak felé, egy különös férfi figyelte őt a túloldalról. Az alak feketébe öltözött, mintha temetésre készült volna, kalapot és elegáns öltönyt hordott. Szeme, haja szintén fekete volt, arca kissé sápadt, szürkébe hajló, akárcsak Cariné. Anneka ledermedt, moccanni sem tudott a félelemtől, a férfi egész megjelenésben volt valami baljós, nem evilági, fenyegető… Végül az idegen sarkon fordult és eltűnt az ablakból. A kislány csak ezután tudott fellélegezni. Mivel érezte, hogy fontos dolog történt, azonnal rohant, hogy elújságolja a hírt.
Ingmar és Carin aznap is a kikötőt járták. Egyre több időt töltöttek egymás társaságában, úgy tűnt, a lány sokat tanult, változott, viselkedése már kevéssé különbözött a „normális” emberekétől. Tekintete élettelt telt meg, néha az is előfordult, hogy elmosolyodott. Vagy csupán az emberek tekintették már közülük valónak, és a hála, amit iránta éreztek, elfeledtette velük előítéleteik. Az ifjú Ingmar nyilvánvaló vonzalma fölött sem ítélkeztek, sőt, talán örültek is neki. Elvégre milyen jó volna, ha a fiú feleségül venné ezt a furcsa lányt, és akkor itt maradna örökre. Hogy Carin mit érzett… azt senki nem tudta. Még maga Ingmar sem, bárhogy próbálta kifürkészni. A lány szíve, tekintete végtelen kút volt… meglehetősen hideg kút… Emlékei még mindig zavarosan éltek a fejében. Pedig valóban jó lett volna tudni, honnan jött és ki ő valójában.
– Az emberek úgy hiszik, szent vagy, egy angyal – mosolyogta Ingmar, miközben az egyik oszlopnak dőlt és a kikötő mélyzöld hullámait figyelte.
– Milyen egy angyal? – kérdezte a lány.
– Hát… isten küldöttei, segítenek az embereknek, védelmezik őket. Csodás teremtmények, és gyönyörűek. – Ingmar elpirult, soha életében nem mondta egyetlen lánynak sem, hogy szép…– És… repülnek, vannak szárnyaik…
– Szárnyaik? – Carin láthatólag komolyan elgondolkodott, de aztán hozzátette: – Nem… nem hinném, hogy angyal vagyok. – Ingmar felnevetett, pedig a lány láthatólag komolyan gondolta, amit mondott. Anneka ekkor tűnt fel a láthatáron, végigszaladt a kikötő mentén, majd lefékezett a bátyja előtt. Szokásához híven belecsimpaszkodott, majd ezt kiáltotta:
– Ingmar! Ingmar! Gyere gyorsan!
– Mi az?
– Egy ember van a házunknál.
– Újabb munka… – meresztgette szemeit a fiú, majd Carinra kacsintott. Anneka azonban így folytatta:
– Nem, nem! Ez az ember… olyan furcsa volt. Feketébe öltözött, és engem nézett. Akart valamit, de már elment… Lehet, hogy egy troll volt…
– Egy troll? – Ingmar egyetlen pillanatig sem vette komolyan húga szavait, helyette inkább felkapta a kislányt és elindult vele vissza a házba. – Megijesztett téged?
– Hát… igen…
– Akkor majd jól ellátom a baját annak a trollnak, ha még egyszer a közeledbe merészkedik, rendben?
– Ahha… – Anneka jól érezte, hogy bátyja nem veszi komolyan, ám hallgatott. Helyette inkább a fiú kabátjába fúrta az arcát, belekapaszkodott, hisz tudta, még így is ő az egyetlen, aki mindig hisz neki és megvédi… Milyen jó is volna, ha Ingmar soha nem nőne fel…
Ingmar valóban nem vette komolyan húga beszámolóját a Fekete embert illetően. Ennek ellenére nem tudta elfelejti, hisz Anneka folyton felemlegette, és ha nem akart iskolába menni, akkor eztán nem a trollokra hivatkozott, hanem a félelmetes ismeretlenre. Ám hamarosan maga a fiú is megtapasztalhatta, hogy egy hatéves leányka szavait sem lehet félvállról venni.
Ingmar szokáshoz híven a kikötőben járőrözött, mikor egy különös férfi keltette fel a figyelmét. Az idegen a városiak közt járt, mondhatni, elveszett a kis utca forgatagában, a fiú mégis úgy látta, mintha egy lámpás világított volna az éjszakában. Fekete, baljóslatú lámpás. A fickó valóban úgy festett, ahogy Anneka leírta, öltönyt hordott és kalapot, elegáns öltözéke miatt is kilógott a helybeliek közül. Mégis… úgy tűnt, senki nem törődött vele, pedig egy idegen méltán számíthatott a pletykás asszonyok figyelmére. A városiak elhaladtak mellette, kikerülték, mégis, mintha nem is látták volna. Ingmar feszülten figyelt, rossz előérzet gyötörte. Végül az idegen fogta magát, sarkon fordult és elindult a főtér irányába. A fiú azonnal a nyomába eredt.
Ingmar hosszú perceken keresztül követte a Fekete embert, bárhová ment, ő a nyomában volt. Úgy tervezte, hogy megszólítja, megkérdi tőle, mi járatban van errefelé, hisz a kikötőmesteri tisztség erre is feljogosította. Idegen nem járhattak a városban az ő tudta nélkül. Ám úgy tűnt, az ismeretlen játszott vele. Hol eltűnt a szeme elő, hol újból felbukkant. Végül a két ember a városon kívül, a sziklák, a világítótorony közelében találkozott. A Fekete ember kimérten, lassan sétált, egészen a híd közepéig jutott. Itt megtorpant. Ingmar is így tett, ő maga nem lépett a hídra, a férfi után kiáltott:
– Héj! Uram! Egy szóra! – Az idegen még mindig nem mozdult. A fiú egyre inkább elbizonytalanodott. – Uram… mint Skange város kikötőmestere, megkérném, hogy…
– Áruljam el kilétem és szándékaim! – rikkantotta hirtelenjében az idegen. Megfordult, elmosolyodott, majd Ingmar felé indult. De nem akárhogy. Mint valami szöcske, felszökkent a híd korlátjára, mit sem törődve az alant lévő sziklákkal és felkorbácsolt hullámokkal, a fiú mellé sietett. Ingmar döbbenten nézett fel a férfira:
– Úgy valahogy…
– Nos, ifjú ember, pontosan ezt tervezem. Csak épp nem kívántam a városi nép orrára kötni a dolgot. Bár meglehetősen kevesen vannak, kik látni képesek. Az akaratom ellenére.
– Kicsoda maga?
– Nem kertelek. És nem beszélek rébuszokban. A nevem Svartug, hogy ti, emberek, milyen néven ismertek, azt nem tudom. Meglehetősen keveset tudok rólatok. – Ingmar hitetlenkedve megrázta a fejét. Hát mégis egy bolonddal van dolga. Svartug… emberek… miért, ő micsoda? A Fekete ember így folytatta: – Jó időbe telt, mire rátaláltam. Különös, de mióta elvesztettem, egyáltalán nem éreztem. Pedig évezredek óta egyetlen pillanat sem múlt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá.
– A húgom látta magát! Megijesztette!
– Ó, igen, a kis Anneka. Nem állt szándékomban megrémiszteni a kis emberpalántát. Csupán érte jöttem.
– Kiért?
– Hát a leányért, kit a házatokba fogadtatok. Fogalmad sincs róla, ki ő valójában.
– Ismeri?
– Mondhatjuk. Bár ebben a formájában még sosem láttam. Előfordult, hogy elrejtőzött a napban, vagy egy vulkán kráterében az anyagi világ peremén, esszenciája fényként ragyogta be a tájat… de ilyesmi még sosem történt. Bevallom, magam is értetlenül állok az események előtt.
– Uramatyám, maga őrült… Nem akarom meglátni még egyszer a családom közelében, világos?! – Ingmar sarkon fordult, ám mielőtt még elindulhatott volna, egy erős kéz kulcsolódott a karjára. Az idegen már nem a híd korlátján ácsorgott.
– Hohó, ifjú ember. Még nem fejeztem be.
– Egy szót sem értek abból, amit itt összehord.
– Ki házatokban rejtőzik, Faglareld, a tűzmadár, ellenfelem és sorstársam. Ahogy az elmúlt évezredek során, azon az éjszakán is véget nem érő csatánk vívtuk. Örökkön örökké, rendületlen, míg világ a világ, akár hold és nap, nappal és éjszaka, űzzük egymást, ám egyik sem győzhet a másik felett. Ám akkor… valami történt. Faglareld a tengerbe zuhant és kihunyt a tüze, én pedig… egyedül maradtam. – Az idegen elhallgatott, szurokfekete szemeit egyenesen Ingmar tekintetébe fúrta. A fiú megborzongott… az idegen érintése, akár fagyos jégcsap, szemei végtelen, üres kút. Üres, akárcsak Cariné, ha a saját világában járt. Józan esze azt súgta, ez a férfi őrült és ostobaságokat hord össze, ám a lelke mélyén érezte, nem így van. Ez még inkább megrémisztette. A lány, ki szívének oly kedves, aki annyira más, és mégis hasonló őhozzá… nem lehet, hogy… Ingmar suttogva kérdezte:
– Mit akar tőlem? Miért mondta el mindezt?
– Mert valamiért úgy érzem, ifjú ember, hogy közöd van a történésekhez. Pontosabban… talán tehetnél valamit. Mióta köztetek járok, érzem, bennetek is ugyanaz a tűz ég, akárcsak sorstársamban. Valakiben lobog, akár a tűzvész, másokban csupán pislákol, ám ott van… Én magam, bár már évezredek óta járom a világot, nem tudom, mit tehetnék. Az egyensúly felbillent, helyre kell hoznom… helyre kell hozni. De fogalmam sincs, miként. Te, ifjú ember, talán… képes volnál rá.
– Hagyjon békén! Amit mondtam, megmondtam! Nem akarom még egyszer a családom, Carin közelében látni, világos?! – Ingmar ezúttal kitépte magát az idegen szorításából, majd dühösen sarkon fordult. Szívére hatalmas súly nehezedett. A félelem, hogy elvesztheti azt, ki neki olyan fontos… Carin veszélyben volt. A fiú pár lépés után visszafordult, hogy még egy utolsó, fenyegető pillantást küldjön a Fekete ember felé, ám a férfi már nem volt ott. Persze, érezhette volna… a különös félelem, borzongás már nem futkosott a gerincén.
Ingmar este ért haza. Egész nap a különös találkozó járt a fejében, és semmi mást nem szeretett volna jobban, mint hogy otthon lehessen és vigyázzon a családjára, Carinra, de munkája nem tűrt halasztást. Mikor a házba lépett, legnagyobb megkönnyebbülésére mindent rendben talált, béke, nyugalom honolt a Lindholm házban. Carin szokásához híven a kandalló előtti székben ücsörgött, hatalmas, horgolt takaróját a vállaira terítette. Ha nem látszott volna csodaszép, ifjú arca, úgy festett volna, akár egy öregasszony, ki élte utolsó óráin is a lángokat bámulja. A lány felnézett Ingmarra, szürke szemeiben a tűz fénye táncolt. Arcán egy halvány mosoly jelent meg, a fiú szíve megdobbant, ám ment tovább, hisz meg kellett bizonyosodnia róla, hogy odahaza valóban minden rendben van-e. Ingmar óvatosan benyitott a hálószobába.
Helge asszony, ahogy minden áldott este, most is az ágy szélén ült, mesét mondott Annekának. A kislány már a takaró alól figyelte édesanyja szavait, álmos volt, szemei le-lecsukódtak.
– Ám a fiú nem hagyta annyiban a dolgot. Tudta jól, az állatok minden évben összegyűlnek a tisztáson, hogy maguk közül válasszák azt, ki… – Lindholmné idáig jutott a mesében, tekintetét fia felé fordította: – No, mi az? Jöttél mesét hallgatni?
– Igen… – motyogta zavartan a fiú, és leült egy székre. Anneka szemei bátyja jöttére rögvest kipattantak, már nem tűnt álmosnak.
– Ingmar, Ingmar, megint láttam azt az embert…
– Tudom, én is láttam – válaszolt a fiú. Helge asszony meglepetten nézett a gyerekeire.
– Miféle embert?
– Egy idegent. A ház körül is járt.
– Hát, talán gyógyulni jött. Úgy tűnik, Carin híre eljut más városokba is.
– Talán… anya… – Ingmar nem tudta, miként kérdezzen, olyan furcsa volt ez az egész. Végül mégis folytatta: – Anya… Svartug… valami sárkányszerű lény, igaz?
– Igen. Ezt már rég meséltem. De tán nem is mese ez, sokkal inkább legenda. Az istenek alkonyán minden megváltozott, a hatalmas Fenrir farkas lenyelte a napot, a világ elpusztult. Ám a hamvakból új élet született, új föld, új emberek, és új istenek. A világ kiemelkedett a tengerből, új nap és új hold vetette rá fényét. A napból született Faglareld, a tűzmadár, a holdból Svartug, a hatalmas sárkány, az éj, viharok és szelek ura. A kettő oly különböző, mégis hasonló, harcukat vívják hát, ám reménytelen küzdelem ez. Űzik egymást, akár hold és nap, éjszaka és nappal, ám egyik sem győzhet a másik felett. Így van ez, örökkön örökké, rendületlen, míg világ a világ.
– Nem tetszik ez a mese… – motyogta Anneka és takaróját az orráig húzta.
– Miért? – kérdezte Helge asszony.
– Mert szomorú… mindig csak harcolnak, de sosincs vége… És a tűzmadár… Hol lakik? A napban? Nagyon magányos lehet, mert mindenki elég körülötte, nincsenek barátai… – Az asszony felkacagott, majd egy csókot nyomott a kislány homlokára:
– Úgy tartják, a főnix tüze nem emészti el azokat, akiket szeret… – suttogta, majd fiával együtt elhagyták a hálószobát. Anneka még kicsit könyörgött egy újabb meséért, ám már nagyon fáradt volt, így hamar elaludt. Ingmar is így tett, még álmában is az ismeretlen férfi és édesanyja meséje járt a fejében. Nem csoda hát, ha tűzzel álmodott, hatalmas, táncoló lángokkal, melyek egy madár formáját mintázták.

3.

Tűz és víz

A vihar hirtelen csapott le. A nyílt vízen, a tengeren gyakorta előfordul ilyesmi, ám az öböl, a kikötő, a város többnyire biztonságban érezhette magát, hisz a sziklák megtörték a leghatalmasabb hullámokat is. Ám ez az este más volt. Skange legöregebbjei sem láttak ily hatalmas vihart, az orkán erejű szél valóságos faltörőkosként ostromolta a házakat, a fákat gyökerestül csavarta ki. Újságpapírok, cserepek, deszkadarabok röpködtek mindenfelé, az eső és jég az ablakokat verte, az égen rettenetes háború dúlt, villámok cikáztak mindenfelé. Egy-egy morajló, mély mennydörgés közepette még a föld is megremegett.
Megtörtént az, ami még soha, a hullámok alig vesztettek erejükből, miközben átszáguldottak az öböl vizén, felkorbácsolt tajtékuk rendszeres időközönként elárasztotta a kikötőt. A legnagyobb veszélyben a kikötőmesteri lak volt, hisz ezt építették legközelebb a tengerhez. A hullámok a Lindholm ház küszöbét ostromolták, nem marad más lehetőség, a családnak menekülnie kellett.
– Anya! Félek! – sikította Anneka szinte minden mennydörgés után. Helge asszonynak már annyi ereje sem maradt, hogy lányát csitítsa, lélekjelenlétét is teljesen elvesztette, fogalma sem volt, mit kéne tennie. Ha nincs Ingmar, talán a hullámok a házzal együtt elsodorták volna őket.
A fiú az ajtón keresztül érkezett, fekete, vízhatlan köpenyt hordott, lámpását már rég elhagyta útközben. Nyomában hatalmas hullám járt, ami egészen a konyha padlójáig csapott.
– Erre már nem juttok ki! – kiáltotta a fiú, és húgát az ölébe kapta. – Gyertek! – Édesanyját és Carint a hálószobába vezette, kitárta az ablakot, majd mindenkinek segített kijutni a szabadba. Itt Annekát újból Helge asszony gondjaira bízta. – Fussatok! A templomba, mindenki ott van! – Bármily hatalmas szél tombolt körülöttük, az esőcseppek pedig apró kövekként kopogtak az arcán, Lindholmné mégis megtorpant egy pillanatra és fiára nézett:
– És te?!
– Anya… A Gullveig kint rekedt a tengeren, nem hagyhatom el az őrhelyem!
– És mégis, mit tehetnél?!
– Nem tudom… ígérem, sietek, amint tudok! De most igyekezzetek! – Az asszony még tétovázott egy kicsit, majd futásnak eredt. Ezután már valóban semmivel nem törődött, még azt sem vette észre, hogy Carin eltűnt a közelükből.
Ingmar válláról hatalmas súly került le, mihelyst családját biztonságban hitte. Ám feladatai még koránt sem értek véget. Valóban nem tudta, mit tehetne, kétségbeesetten futkározott a kikötőben, lavírozott az óriási hullámok közt. A tengerészek, kik aznap nem futottak ki a nyílt vízre, megpróbáltak segíteni neki. Még a vihar kezdetekor, mikor azt látták, hogy a Gullveig kétségbeesetten küzd az elemekkel, azt tervezték, hogy kihajóznak a Skrymir fedélzetén és segítenek a bajba jutottakon. Ám mindez már lehetetlen volt, a hullámok elsüllyesztették a kikötőben veszteglő csónakokat, a halászhajó vitorláit szétszaggatták, árbocait letördelték, fedélzetéről mindent a tengerbe sodortak. Már valóban semmit sem tehettek. A férfiak is a templom felé vették az irányt, Ingmar is ezen törte a fejét, mikor hirtelenjében meglátta. Alig akart hinni a szemének, a kikötőben Carin állt, csurom vizesen, megtépázva, elgyötörten. A lány az ég felé emelte a tekintetét, pontosabban a horizontra, ahol a tajtékzó hullámok, cikázó villámok közt a Gullveig vergődött.
– Ne! Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltotta bele a tomboló szélbe. Ingmar összeszedte minden erejét és a lányhoz futott. Még épp időben érte el, Carint a legközelebbi oszlophoz préselte, maga pedig megkapaszkodott, így a kicsapó hullám egyiküket sem sodorta el.
– Mit művelsz itt?! – kiáltotta a fiú. A lány egyik karját kiszabadította és a tenger felé mutatott:
– Nézd! – Ingmar is a Gullveig felé tekintett, a szemébe csepegő tengervíztől kezdetben alig látott… de aztán ő is felfedezte. Messze, a hajó fölött, ahol fekete felhők gomolyogtak és villámok cikáztak, hatalmas, torz, nem evilági lény ropta káosztáncát. A sárkány alakja főként a villanások fényénél bontakozott ki, különben sűrű homályba burkolózott.
– Svartug… – motyogta a fiú, Carin újból kiáltott:
– Hagyd abba!
– Gyere! – Ingmar megpróbálta elrángatni a lányt, ám az belekapaszkodott az oszlopba. Újabb hullám csapott át fölöttük, kis idővel később a fiú sikerrel járt és Carint kivonszolta a kikötőből. A lány talán belátta, hogy semmit sem tehet, mindketten rohanni kezdtek a főtér irányába.
Skange legstabilabb, legbiztonságosabb épülete valóban a templom volt, itt gyűlt össze a falu apraja nagyja. Akik az utca szélén laktak, a hullámok elől menekültek, másoknak az orkán erejű szél elsodorta a háza tetejét, vagy kitépte helyéből az ajtókat, ablakokat. Ám akiknek otthonuk egyben maradt, azok is jobbnak látták, ha az úr házában keresnek menedéket a vihar idejére. Ingmar és Carin ázott verebekként rebbentek be a néma épületbe, csupán suttogások, fohászok fogadták őket, és rémült, már-már haragos tekintetek.
– Add vissza a férjem!
– Kíméld meg, kíméld meg a fiam! – Ingmar ilyesfajta imákat hallott a padsorok közül, édesanyja és Anneka egy pokrócon üldögéltek az oltár közelében. Carin reszketett, akár a nyárfalevél, szürke ajkai még a szokásosnál is sötétebbek voltak, arcáról víz pergett, mintha sírt volna… A fiú elsőként takarót szerzett, majd helyet keresett, ahová a leányt leültethette. Mindeközben igen különös érzés gyötörte… valami megváltozott… az emberek… már nem úgy néztek rájuk, ahogy egy nappal ezelőtt… Valósággal megfagyott a levegő, mihelyst betértek az úr házába. Ingmar megrázta a fejét… Bizonyára csak képzelődik, hisz rettenetes tragédia történt, az emberek félnek és rettegnek, mindenkiben ellenséget látnak. A lelkész szavai csak tovább rontottak a helyzeten, Sterner úr a vihart is kihasználta, hogy a bűnös emberi természetet ostorozza. Néhány kiosztogatott takaró után hamar visszatalált eredeti helyére, a pulpitusra, és onnan szónokolt, mint isten hitbuzgó szolgája.
– Úgy hiszitek, csupán véletlen ez a rettenetes égiháború?! Nem, testvéreim! Ez az Úr haragja! Amiért elfordítottátok az orcátok Őtőle! Mit gondoltatok?! Hogy büntetlenül marad ez a rátartiság?! Azért vagyunk e világon, hogy szenvedjünk, és megbűnhődjünk őseink ostobaságáért, minden egyes fájdalom, mit nap nap után elszenvedünk, próbatétel! Próbatétel, mi alól nem lehet kibújni! Mindannyiunknak megvan a maga keresztje, mit nem hajíthatunk el, semmiféle szemfényvesztésért! Már jó előre figyelmeztettelek benneteket, de ti nem hallgattatok rám! A gonosz jár köztünk, és ti elhittétek minden szavát! – Ingmar csak fél füllel figyelte a lelkész prédikációját, ám ezekre a szavakra mégis felkapta a fejét. A fiú tekintete találkozott Sterner úréval. A pap levegő után kapkodott, arca kivörösödött. Pár pillanatra kifújta magát, majd higgadtabban folytatta: – Imádkozzatok. Imádkozzatok, hogy véget érjen ez a vihar, hogy visszakapjátok férjeitek és fiaitok. És hogy azok szeme is felnyíljon, kik vakok az igazságra… – Ingmar leült Carin mellé, rossz előérzete nem szűnt, sőt, inkább fokozódott. Nem értette, hogy ily vészterhes időkben miért kell még a lelkészúrnak is rátennie néhány lapáttal a pánikhangulatra. Persze, bizonyára már régen várta, hogy a világvégéről is prédikálhasson.
A vihar egész éjszaka tombolt, másnap reggelre pedig, ha lehet, még szomorúbb nap köszöntött Skange városára. Az emberek elkeseredetten vizsgálgatták földúlt otthonaik, megnyomorított házaik, ám a legrettenetesebb mégis a kikötőben fogadta őket. A Gullveig valósággal ripityára tört a viharban, darabjait, az árbocrudat, vitorlát, hordókat, ládákat, köteleket az öbölbe sodorta a víz… és a holttesteket is.
Csaknem a Gullveig egész legénysége odaveszett, némelyeket a kikötőben, a móló alatt találtak meg, más, szétzúzott testek pedig az éles sziklákon akadtak fent. Csupán maroknyi túlélője volt a tegnapi viharnak, az öt matróz a mentőcsónakban vészelte át az ítéletidőt. Hogy miként, senki nem tudta. Meghalt Vilfrid úr, a Gullveig kapitánya is, őt a nyílt vízen találták meg sok más társával együtt. Olyanok is akadtak, akik soha nem kerültek elő, a tenger örökre elnyelte őket. Skange város kikötőjét sírás, jajveszékelés, átkozódás, fohász töltötte meg, és harag.
A Lindholm ház elcsendesedett. Senki nem ment oda többé, hogy nyavalyáira, bajára gyógyírt keressen. Pedig a vihar után szép számmal akadt megfázás, tüdőgyulladás, sérülés. Ingmar egyedül, magányosan munkálkodott a kikötőmesteri lak rendbehozásán, senki nem segített neki, pedig a városiak az utca túlfelén egymás házát javítgatták, csinosítgatták. Csupán Anneka és Carin adogatták a fiúnak a szögeket és szerszámokat. Az emberek messze elkerülték őket…
Tagadhatatlan tény, hogy Skange városa hatalmasat változott Carin érkeztével. Nem volt ez másként a vihar után sem. Az emberek kifordultak magukból, akik eddig nem sok jelentőséget tulajdonítottak lelki életüknek és a hitnek, százszámra vetették a keresztet és mormolták az imádságokat Sterner úr miséin. A gépezet beindult, bűnöst, bűnbakot kellett találniuk, akit felelőssé tehettek a tragédiáért. Helge asszony egészen addig, míg a saját bőrén nem tapasztalta a változásokat, nem is hitte, hogy valóságos lincshangulat uralkodik a városban.
Az évszakhoz képest enyhe idő volt, a nap sütött, még a hideg tengeri szelet is megszelídítette. Nagy áldás volt ez a városiaknak, hisz a tetők javítása hosszadalmas munka volt, esőben, fagyban nehezebben dolgoztak volna. Lindholmné aznap kislányával és Carinnal egy rövidebb sétára indult, elsősorban a piacra igyekezett, ám arra is kíváncsi volt, hogy miként állnak a munkálatok. Annak különösen örült, hogy vendégüket is sikerült kicsalogatnia, mert szegény Carin a vihar óta semmi mást nem tett, csak mélabúsan ücsörgött. Helge asszony jókedvűen vágott hát neki a városka utcáinak, ám mosolya hamar az arcára fagyott. Eleinte nem értette, mi ez a furcsa, haragos, jéghideg tekintet, amivel fogadták őket mindenhol. Az emberek úgy nézték őket, mintha valami szörnyetegek lennének, akik előbújtak vackaik mélyéről, hogy az élőket fenyegessék… Szörnyetegek, undorítóak és fertelmesek…
– Semmi keresnivalójuk itt!
– Miért nem tartja bent a házban?
– Hát nincs elég bajunk?! – Helge asszony ide-oda kapkodta a fejét, mikor a szitoközön útjára indult, naiv lélek lévén még mindig nem értette, mi történik körülöttük. Persze nem kellett sokáig várnia az ennél sokkalta nyilvánvalóbb támadásra.
Bjorkmanné szokásához híven otthona ajtajában állt, hogy szemmel tarthassa a környéket, semmi nem kerülte el a figyelmét. Sápadt volt, szeme vörös és kisírt, csupán egy napja temette el a férjét. A férjét, kinek tetemét, összezúzott testét az egyik stég alól húzták ki. A személyes holmija nélkül tán azonosítani sem tudták volna… Mikor az idegen leány feltűnt az utcában, Bjorkmanné fülsértő rikácsolásba kezdett:
– Te! Hogy mersz a szemem elé kerülni?! Miért gyógyítottad meg a férjem, ha utána elvetted az életét?! Hogy még jobban meggyötörj?! Boszorkány! Sátán! – Sterner úr áldásos tevékenysége nyomán a városban hamar elterjedt a megállapítás, hogy azok haltak meg a szörnyű vihar alatt, akiken Carin segített. Természetesen ez messze állt a valóságtól, ám a gyász és harag elvette az emberek józan ítélőképességét. Bjorkmanné szavai bátorságot öntöttek azokba is, akik eddig féltek kinyitni a szájukat, sőt, néhány férfi elhatározta, hogy a tettek mezejére lép.
– Jobb volna, ha elhordanád magad a szemünk elől! A városból! A környékről! – Edvin Ehrenström, ez a huszonöt éves fiatalember szinte az egész családját elvesztette a vihar alatt. Apja és két bátyja a Gullveigen szolgált, mindhárman hullámsírban nyugodtak, egyikük sem került elő. A harag és kétségbeesés teljesen eluralkodott a férfin, annak ellenére, hogy édesanyja néhány hete Carin segítségével nyerte vissza az egészségét.
Edvin úr maga sem tudta, mire is készül voltaképp. Tán kirángatja ezt a gyönge kis teremtést a városon kívülre? Vagy megfenyegeti, megveri és elzavarja? Minden esetre a karját megragadta:
– Hordd el magad! – kiáltotta, a harag és gyűlölet teljesen eltorzította az arcát. A körülöttük álló emberek döbbenten figyelték az eseményeket, néhány pillanat múltán Edvin úr üvöltve engedte útjára a lányt. Keze, karja látszólag minden ok nélkül lángra lobbant. Pontosabban… az ok igen hamar nyilvánvalóvá vált mindenki számára. A különös lány boszorkányos bűbáját vetette be, hogy védje magát. Nem csak a vihar, hanem a tűz is engedelmeskedett neki. Szegény Carin láthatólag semmit nem értett, a karja, hol a férfi megragadta, fájt és lüktetett. A váratlan támadás őt is megrémisztette, kis híján elsírta magát.
– Menjünk innen, gyorsan! – mondta Helge asszony, kihasználva a városiak rémületét, akik utat engedtek nekik, bármerre is jártak. Mindhárman visszamenekültek a Lindholm házba, az otthonukba.
Carin attól a naptól kezdve nem léphetett ki az utcára. Bár voltaképp nem is akart. A szokásosnál is jobban beletemetkezett saját, néma világába, naphosszat csak ült az ágyán és bámult maga elé. Még Ingmar és Anneka sem tudtak belőle sok szót kihúzni, pedig a fiú szeretett volna a lehető legtöbbet megtudni a szörnyű viharról és a városban történtekről. Vajon a lány emlékszik-e valamire? Mit tud a titokzatos idegenről? A sárkány valóban ott tombolt a felhők felett, vagy csupán a képzeletük játszott velük? Ám Carin hallgatott. Ennek ellenére Ingmar soha, egyetlen percig sem hitte, hogy veszélyben lenne ő, vagy kis családja. Nem úgy a városiak, akik már a polgármesternél is jelezték, hogy ajánlatos volna Lindholmnét és a kis Annekát valahol máshol elszállásolni. Minden esetre senki nem csodálkozott, mikor egy nap füst csapott föl a kikötőmesteri lakból, és koránt sem a kéményből.
Mióta Skange városában lakott, Carin rengeteget változott. Egyre inkább megértette az embereket, sőt, úgy érezte, már közülük való. Megértette az érzéseik, félelmeik, hogy mit miért tesznek. Ő maga megtanult mosolyogni, szemeibe élet költözött. Már nem forgolódott éjszakánként, tudott aludni, és álmodni is. Ezen az estén is álmodott. Többnyire a városban történtek kavarogtak a fejében, a vihar, az utca képe, a háborgó tenger, a temetés… és tudatalattija legmélyéről régi életének képei is felvillantak. Furcsa dolgokat látott, furcsa dolgokat érzett. A szél szárnyán repült, különös, szent tűz kísérte útját. Szíve hevesen vert, nem úgy, mint nappal, ebben a gyönge leánytestben. Máshogy, gyorsabban, erőteljesebben. Legutóbb akkor érzett hasonlót, mikor az a férfi megragadta a karját. Ez a hatalmas szív pedig nem vérét keringette, hanem lángokat, a tüzet, mi egyidős volt a nappal…
Ingmar kinyitotta a szemeit. A konyhában különös fény táncolt, már-már nappali világosság.
– A kandalló… – motyogta a fiú, mert a vöröses, sárgás fény valóban a tűzhely lángjaira emlékeztette. Ingmar feljebb húzta a takaróját, kis híján visszaaludt, mikor szimatolni kezdett. Füstöt érzett, ott gomolygott körülötte, az egész szobában. A fiú szemei kipattantak, majd felült az ágyában. Pillantása Carin fekhelyére esett. Szörnyű dolog tárult a szeme elé, a párna, a paplan, az egész ágy, a függöny lángokban állt és ebben a féktelen káoszban, a közepén ott feküdt a lány, aludt, mintha semmit sem érzett volna. Ingmar eszét vesztve rohant Carinhoz, kiáltására Helge asszony és Anneka is előbújtak a hálószobából.
– Vizet! Gyorsan! – ordította a fiú. Mivel az volt kéznél, a mosdótál tartalmát a lány ágyára öntötte, ám ez vajmi keveset számított. Mindeközben az asszony és a kislány kirohantak a házból, mezítláb, hálóingben. Amilyen gyorsan csak tudták, a vödröket megmerítették a kikötő vizében. Ingmar azonban nem várhatott. Talán húga régebben említett neki valamit Carin különös képességéről, hogy a tűz nem égeti… ám valószínűleg akkor sem figyelt rá. Így kis híján megőrjítette a tudat, hogy az, ki szívének oly kedves, elég a szeme láttára. Kis időre ugyan megpróbálkozott vele, hogy egy takaróval eloltsa a lángokat, ám azok már túlságosan elharapóztak. Ingmar nem tehetett mást. A látvány pár pillanatra letaglózta, Carin olyan volt, akár az a lány abban a bűbájos mesében, ki tűzágyon alszik, örökös, véget nem érő álmot… Aztán a fiú fogta magát és a lángokkal, a fájdalommal dacolva kiemelte Carint az ágyból és kifutott vele a házból.
A kikötőmesteri lak előtt már vagy tucatnyi matróz gyűlt össze, a helybeliek kis időre félretették félelmeiket és ellenszenvüket a Lindholm családdal szemben, és egy emberként segítettek a lángok oltásában. Csupán Ingmar maradt a kikötőben, Carint a jéghideg földre fektette, lángoló hálóingjét eloltotta, majd maga is térdre rogyott. Amúgy sem lett volna nagy segítség odabent, kezei rettenetesen megégtek.
Nagyjából félóra múlva minden elcsendesedett, a lángokat sikerült eloltani. Helge asszony, Anneka, a segítségükre siető matrózok és az utcából érkező bámészkodók valóságos kört alkottak Ingmar és Carin körül. A lány időközben magához tért, lerongyolódott hálóingjén kívül semmi baja nem esett. Még hosszú, derékig érő hajfonata is sértetlen maradt.
– Édes istenem, hogy történhetett ez… – sopánkodott Helge asszony, pedig nagyon jól emlékezett a pár nappal ezelőtti eseményekre. Ám nem tudta elhinni, hogy ez a kedves lány ártana nekik.
– A kandalló… az lehetett… – nyögte Ingmar, sebei most kezdetek igazán fájni, mintha még mindig a lángok közt lett volna…
– A kandalló, mi?! – köpte valaki a tömegből. Edvin úr előrébb küzdötte magát társai közt, arca eltorzult a dühtől, megégett karján fehér kötést viselt. – Még mindig nem látsz, te idióta?! Nézd meg! Nézd meg, mit művelt veled! – Ingmar ismét letekintett a tenyerére, valóban borzalmas látvány volt. A fiú erre már nem tudott mit mondani, visszatámolygott a házba. Carint Helge asszony segítette fel a földről és ők is visszamenetek. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, heves vita, kiáltozás kelt életre a kikötőben. A kis család lekuporodott az egyik ágyra, majd némán, tehetetlenül hallgatták a kintről beszűrődő zajokat. Végül a tömeg lecsillapodott, az emberek hazatértek, és újból csend telepedett a Lindholm házra. Helge asszony nekilátott, hogy rendet tegyen a konyhában, a megégett takarót, párnát kidobta, a padlót felsúrolta. Már későre járt az idő, ám úgysem tudott volna aludni. Arra pedig, hogy fia sérülését ellássa, nem volt szükség.
Ingmar csak ücsörgött az ágyon, magába roskadva, ezúttal úgy tűnt, szerepet cseréltek Carinnal, mert ő zárkózott be saját világába, a lány pedig megpróbált bejutni hozzá. Egy kedves mosoly, egy érintés meghozta gyümölcsét, Ingmar ámulva nézte, ahogy tenyere, karja szempillantás alatt meggyógyult.
– Köszönöm – súgta a fiú. Megszorította Carin kezét… Mint mindig, a lány oly hideg volt, akár a jég. Csupán akkor égett tűz az ereiben, ha gyógyított, vagy… úgy tűnt, ha megijedt valamitől. Aznap este… mi történhetett? Tán rosszat álmodott? Ingmar Carin szürke szemeibe nézett… különös gondolat fészkelte be magát a fejébe. Egy furcsa madarat látott, egy madarat, mi vergődött, akár a partra vetett hal. Csak épp nem levegő, hanem az éltető tűz után kapkodott.

4.

A mesék szárnyán

A következő nap hasonlóan szerencsétlenül indult, Ingmar bármerre járt a kikötőben, rosszalló, haragos tekintetekkel találta szembe magát. Próbált nem tudomást venni róla és a munkáját végezni, ám Edvin Ehrenström sértegetéseit nem hagyhatta szó nélkül.
Mivel még javában folytak a Skrymir munkálatai, a halászok nagy része munka nélkül lézengett a kikötőben, Edvin úr sem csinált mást, mint a lábát lógatta a móló korlátjáról. Ingmar Lindholm felbukkanása végre némi izgalmat hozott az unalmas hétköznapokba.
– Jónapot, kikötőmester úr! – rikkantotta a fiatalember, félreérthetetlen gúnnyal a hangjában. Ingmar tudomást sem vett róla, valószínűleg ez bosszanthatta fel annyira Edvin urat, hogy tovább folytatta a csipkelődést. No és persze az a tény, hogy Ingmar Lindholm nyilvánvalóan csodás gyógyuláson ment keresztül az éjszaka. – Látom, a kis boszorkád gondoskodott rólad. Nem mondom, szép. Először felgyújt, aztán meggyógyít. Persze, ez szokása.
– Carinnak semmi köze a viharhoz! – Ingmar megtorpant, és egyenesen a férfi szemeibe nézett.
– Jól láttuk mindannyian, hogy mit művelt! Itt állt a parton, a hullámok közt, és a szelet bűvölte! – Edvin úr egész közel lépett Ingmarhoz. – Anyám szerint egy szirén lakik a házatokban. És megbűvölt téged. Mikor tette? Az első éjszaka, mikor megpillantottad? Vagy mikor kihúztátok a vízből?
– Hagyj békén, dolgom van…
– Nem sokáig lesz dolgod, ha nem térsz észre! Hát senki másra nem gondolsz magadon kívül? Nem veszed észre, hogy veszélyben vagyunk? És ha anyád és húgod meghalt volna a tűzben? A kis ringyó tán feltámasztotta volna… – Edvin úr nem fejezhette be mondandóját, a jobbhorog, amit Ingmartól kapott, akkora volt, hogy kis híján átbucskázott a korláton. A két fiatalember rögvest egymásnak ugrott volna, ám a többiek lefogták őket.
– Ingmar, menj haza… – mondta egy idősebb matróz, és utat engedett a fiúnak. Ingmar higgadtan végignézett a társaságon, úgy tűnt, a jobbhoroggal együtt dühe is elszállt. Végül megfogadta a tanácsot és a kikötőmesteri lak irányába indult. Edvin úr szitkozódása és átkozódása egészen addig kísérte, míg be nem vágta maga után az ajtót.
Ahogy az előző, ez az éjszaka sem telhetett nyugodtan a Lindholm család otthonában. A hold magasan járt, jeges szél nyargalászott az öbölben, mikor tucatnyi ember bukkant fel a kikötőmesteri lak közelében. Legtöbbjük lámpást hozott magával, ám akadtak olyanok is, akik botokkal és puskával fegyverkeztek föl. A városiak, vagy legalábbis néhányan közülük, úgy döntöttek, a maguk kezébe veszik sorsuk irányítását. Nem hagyják, hogy a gonosz tovább fertőzze kis közösségük, nem hagyják, hogy újabb ártatlan lelkek vesszenek oda az ördög ármánykodása miatt. Hogy pontosan mit is terveztek az idegen leánnyal kapcsolatban… azt még ők maguk sem tudták. Tán megölik, elzavarják? Minden esetre egymás jelenlétéből és elszántságából bátorságot merítettek, vagy sokkal inkább ostobaságot. Kezdeti némaságuk, higgadt viselkedésük mind inkább hisztériába, lincshangulatba csapott át.
Ingmar ordibálásra és dörömbölésre ébredt, szemei azonnal kipattantak. Pillanatok alatt felmérte a helyzetet, jól tudta, mi történik körülötte. Carin ágyához szaladt, már a lány is ébren volt. Időközben Helge asszony és Anneka is előbújtak a hálószoba rejtekéből, arcuk éppoly fehér volt, akárcsak hálóingjük.
– Mi történik itt..? – suttogta az asszony, kislányát magához vonta, aki elpityeredett félelmében. Pillanatokkal később egy ökölnyi kő száguldott be az ablakon, Helge asszony és Anneka felsikoltottak, Carin csak összerezzent. Ingmar feszülten figyelte a beszűrődő zajokat, némi bizakodással töltötte el, hogy odakint nem mindenki veszette el a józan eszét. Egy férfihang ezt kiáltotta:
– Ki dobta azt a követ?! Az asszony és a kislány is odabent vannak! – Ám hangját hamar elnyomta a többiek szitkozódása és ordítása, hamarosan több ököl dörömbölt a kikötőmesteri lak ajtaján.
– Lindholmné! Nyissa ki! Csak a lányért jöttünk! Maguknak nem esik bántódása! – Helge asszony rémülten tördelte a kezét, végül az ajtóhoz lépett és ezt kiáltotta:
– Mit akarnak vele?! – Értelmes felelet azonban nem érkezett, csupán újabb dörömbölés.
– Nyissa ki! Azonnal!
– Lindholmné! – Helge asszony felismert ezt a hangot, a polgármesteré volt. Henrik Talman úr mindig is híres volt józan eszéről és megfontoltságáról, így az asszony joggal reménykedett benne, hogy megoldja a problémát. – Lindholmné, ez a helyzet tarthatatlan, az emberek rettegnek! Hiába próbáltam lecsillapítani, hazaküldeni őket… Úgy hiszem, a legjobb volna… ha a lányt eltávolítanánk… – Helge asszony résnyire nyitotta az ajtót, vádló szemeket meresztett a polgármesterre, aki ezúttal egyedül állt a Lindholm ház ajtaja előtt. Mögötte már valóságos tömeg gyűlt össze.
– Eltávolítani? – kérdezte az asszony.
– Ne gondoljon semmi rosszra… Ennek a szegény kis jószágnak nincs helye köztünk, járja a saját útját. Elvisszük a szigetről…
– Elviszik? Mintha a saját gyermekem volna! Semmi rosszat nem tett! És különben is… ha ilyen békések a szándékai, Talman úr, akkor miért fegyverkeztek fel az emberei?!
– Ők nem az embereim! – A férfi közelebb hajolt az ajtóhoz és szinte suttogott – Nézze, Lindholmné… ha nem működik együtt, itt nagyon csúnya dolgok történhetnek. Olyasmi, amit már a személyem sem képes megakadályozni. Az elmúlt hetek eseményeire bizonyára megvan a tudományos magyarázat… elvégre nem a középkorban élünk. De ez a babonás népség… Jobb volna, ha… – A polgármester úr azonban nem fejezhette be a mondandóját, valószínűleg ő maga is meglepődött, mikor váratlanul két férfi vált ki a tömegből és a bejáratnak rontott. Helge asszony azonban gyorsabb volt, bevágta előttük az ajtót, ám arra már nem maradt ideje, hogy be is zárja. Ezzel egy csapásra vége szakadt mindenféle kommunikációnak és tárgyalásnak.
– Az ablakhoz! Fussatok! – kiáltotta az asszony. Ingmar és Carin azonnal a hálószoba felé indultak. A fiúnak és lánynak még annyi ideje sem maradt, hogy felöltözzenek, az ágyról egy takarót vittek magukkal. Helge asszony csupán néhány pillanatig tudta tartani az ajtót, ám amint a két férfi berontott az otthonába, ő sem maradt tétlen. Az első hívatlan látogatót alaposan fejbekólintotta egy lábossal, amit hirtelenjében az asztalról kapott fel. Ezzel is egy kis egérutat biztosított fiának és Carinnak. A férfi, aki az ütést kapta, ugyan nem ájult el, viszont alaposan megszédült. Társa emelte volna az öklét, hogy az asszonyra sújtson vele, ám Talman úr még időben közbelépett:
– Te! Ne merj kezet emelni rá! – ordította. A két betolakodó figyelmét hamarosan a kintről jövő kiáltások kötötték le:
– Kerüljetek! Vegyétek körbe a házat! A hátsó ablakon keresztül szöknek! – A két férfi rögvest kiszaladt a szabadba, Helge asszony az ölébe kapta Annekát. A Lindholm házra újból néma csend borult. Talman úr szégyenkezve téblábolt, csupán ennyit tudott kinyögni:
– Sajnálom, Lindholmné…
Amint Ingmar és Carin kiszöktek a hálószoba ablakán, rögvest futásnak eredtek. Üldözőik csupán egy villanásra látták őket, hamar eltűntek a sötétben. Elsőként az utca elején épült házak árnyékában húzódtak meg, a durva szövésű, szürke pokróc elrejtette őket. Máskülönben Carin hófehér hálóingje lámpásként világított volna. Miközben a földön kucorogtak, Ingmar agya lázasan járt… Hová mehetnének? Hol találhatnának biztonságos búvóhelyet? Mi történt az anyjával és Annekával? Legszívesebben visszament volna, hogy lássa, jól vannak-e… Egészen a mai estéig nem hitte, hogy barátai, ismerősei, szomszédai képesek lennének ilyesmire. Végül tovább nem juthatott gondolataiban, mert vagy fél tucat apró lángocska közeledett feléjük az éjszaka sötétjében… Üldözőik hozzáláttak, hogy módszeresen átkutassák a környéket, felfedezték volna őket, így Ingmar és Carin újból útra kelt.
A házakat megkerülve, vak sötétben settenkedtek a kikötő felé. Ingmarban kezdett éledezni egy terv, hogy csónakba ülnek és elhagyják a szigetet, ám a móló közelében már annyi ember toporgott, hogy egy egér sem szökhetett volna át köztük. Ennek az útnak legalább annyi haszna volt, hogy a fiú látta, édesanyja és testvére jól vannak. Helge asszony Annekát az ölében hordozva a polgármester úr nyomában járt, még mindig azon fáradozott, hogy lecsillapítsa az összesereglett városiakat. Ingmarnak és Carinnak nem maradt más választása, visszafordultak és ismét az utcák, a házak felé vették az irányt.
Rettenetes éjszaka volt, a jéghideg szél apró hópelyheket és szúrós esőt hozott magával, a pocsolyák befagytak, az utcaköveket sikamlós jég fedte be. A fiú és a lány már a főtéren, a templom közelében jártak. Az elmúlt félórában egy teremtett lélekkel nem találkoztak, mintha az egész város a kikötőben gyülekezett volna, hogy aztán a nyomukba eredjen. Azaz… mégsem. Carin és Ingmar épp a kerítés mellett osontak, mikor halk neszre figyeltek fel a paplak kertjéből. Köhögés, csörgés, ahogy a kulcs elfordul a zárban…
Sterner úr épp kifelé igyekezett az udvarból, mikor a szeme sarkából mozgást látott. Gyorsan a kerítéshez futott és lámpásával pontosan arra a helyre világított, ahol Ingmar és Carin meghúzták magukat. Mivel a lelkész egyedül volt, és amúgy sem jelentett nagy kihívást, a fiú előlépett a sötétből. Carint is vonszolta magával, hisz egy pillanatra sem engedte el a kezét.
– Nocsak… – mormogta Sterner úr meglepetten. A hangja reszketett… tán félt? Ingmar jól emlékezett a lelkész szavaira, minden egyes cselekedete, megmozdulása ellenük szólt… – Mi… mi folyik itt?
– Csak azt ne mondja, hogy nem tudott róla! – ordította a fiú. Sterner úr láttán, a dühtől, amit érzett, elvesztette a józan eszét, nem gondolt rá, hogy mások is felfedezhetik őket.
– De… igen, tudtam… ám semmit sem tehettem… fiam…
– Ne jöjjön közelebb! Különben nagyon megjárja…
– Igen, tudtam róla, hogy mire készülnek… Edvin Ehrenström és néhány cimborája jártak nálam, hogy tanácsot kérjenek… Én soha nem bíztattam őket ilyesmire! Elismerem… vannak fenntartásaim a kisasszony személyét illetően… De semmiképp sem ez a módja, hogy megoldjuk a problémáink. Ezt megmondtam a fiúknak is! De nem hallgattak rám… – Sterner úr ismét végigmérte a fiatalokat, rettenetesen szánnivaló látványt nyújtottak. Meztelen talpuk szinte kékre fagyott a hidegben, eláztak és reszkettek… A férfi, anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, lekapta a kabátját és Ingmar felé nyújtotta: – Ezt vedd föl. – A fiú álmélkodva vette át a kabátot, majd a vállaira terítette.
– Köszönöm… – Csak ennyit tudott kinyögni.
– Hová mentek?
– Még… még nem tudjuk…
– Így… – A lelkész pillantása Ingmar meztelen lábára esett. – Nem juttok messze.
– Tudom…
– Akkor… két megoldás volna. Vagy leveszem a cipőim… vagy pedig keresünk nektek egy helyet, ahol átvészelhetitek az éjszakát. – Néma csend telepedett az utcára. A fiú közelebb húzódott Carinhoz, gyanakvása egyre enyhült… Sterner úr végül kilépett a kertkapun és a templom felé vette az irányt. A fiataloknak csak ennyit szólt: – Gyertek.
Ingmar kezdetben tétovázott, mikor az úr házának kapuja feltárult előttük. Létezik ilyesmi? Ekkora fricska az élet részéről, hogy pont az a hely fogadja be, pont az a személy segít nekik, aki azelőtt kitaszította őket? Végül a fiú és a lány megszeppenve haladtak a pap nyomában, meztelen talpuk végigcsattogott a padsorok között. Ezután puha szőnyegen lépkedtek, elhaladtak az oltár mellett, majd kijutottak egy keskeny folyosóra, ami a padlástérre vezető lépcső előcsarnoka volt. Sterner úr végig elől haladt, utat mutatott a sötétben, lámpása pislákolt az ismeretlen árnyak közt.
– Itt nem fognak keresni – mormogta halkan, miközben felfelé igyekezett. – Csak nekem van kulcsom hozzá. Már régóta nem járt itt senki, leginkább raktárnak, szertárnak használjuk. Egy napig meghúzódtok itt, közben felkeresem édesanyádat. Elhozom a holmitokat. Aztán… következő éjszaka útnak indulhattok. – Ahogy a városiak többsége, Ingmar sem járt még ezen a helyen soha. Nem is gondolt rá, hogy egy lakható szoba, méretes padlástér terpeszkedik a fönti emeleten, a harangnak otthont adó torony tövében. Pedig a terem, mondhatni, óriási volt, és valóban dugig zsúfolták mindenféle kacattal, leginkább kidobásra érdemes lommal.
Mikor feltárult előttük a padlástér ajtaja, Ingmar és Carin ámulva néztek végig a tárgyak során. Valóban úgy tűnt, minden van ott, rozoga fürdőkád, kitömött állatok, zsákok és dobozok, bútorok, kerékpár, szerszámok, egy jobb sorsra érdemes, valami női szentet ábrázoló árbocdísz… A fiú és a lány pár pillanatra megtorpantak a küszöbön, majd beljebb léptek. Sterner úr nem ment tovább, megtorpant a bejáratnál. Ingmar, úgy tűnt, kicsit biztonságban érezte magát, mert hosszú idő után elengedte Carin kezét és jobban körbe nézett. A hely valójában nagyon tetszett neki, szerette a régi dolgokat. Ám a legcsodálatosabb a holdfény volt, ami besütött a tetőtéri ablakon keresztül. Úgy tűnt… elállt az eső odakint. A fiú hirtelen megtorpant. Valami eszébe ötlött, valamit megérzett… A hely… Magasan vannak, túl magasan… és az egyetlen, ahol kijuthatnak, az a bejárat. Ingmar megpördült, épp időben, hogy tekintetét Sterner úr szemeibe fúrja.
– Várjon… Várjon! – Ingmar a bejárat felé vetette magát, de már késő volt. A férfi becsapta az ajtót, a kulcsot pedig elfordította a zárban. A fiú ezt hallotta odakintről:
– Sajnálom fiam. Hazudni bűn, ám olykor… A gonosz elleni harcban olykor a sátán módszereit is be kell vetnünk a cél érdekében. Az Úr megbocsájtja… ahogy majd te is, ha a bűbáj alól szabadulsz…
– Azonnal nyissa ki! Jöjjön vissza! – Ingmar ész nélkül dörömbölt az ajtón, a vállaival megpróbálta betörni, ám nem járt sikerrel. Ezután a hatalmas tetőtéri ablakhoz futott, nekiveselkedett, hogy felnyissa, ám az ősrégi, rozsdás zár nem engedett. Végül a fiú fogott egy rozoga széket és bezúzta vele az ablaküveget. Csillámló szilánkok repültek mindenfelé, a jeges szél bezúdult a padlástérbe. Ingmar egy másik bútordarab segítségével kilesett a tetőre… egyetlen pillantás elég volt hozzá, hogy lássa, helyzetük reménytelen. Iszonyú magasan voltak, a cserepek csillogtak a rájuk fagyott esőtől.
Ingmar magába roskadva huppant le a padlóra, Carin, aki eddig mozdulatlanul, szemrebbenés nélkül figyelte a fiú ámokfutását, letelepedett mellé. Néma csend borult a padlástérre, csupán a szél fütyült a réseken, repedéseken át.
– Sajnálom… – motyogta a fiú.
– Mit?
– Tudhattam volna… tudnom kellett volna… – Ingmar lekapta magáról a lelkész kabátját és dühösen a sarokba hajította: – Szemét, hazug gazember! – Carin erre már nem mondott semmit, a vállain hordozott pokrócot megosztotta a fiúval, ezúttal ketten kuporogtak alatta, melegítették egymást.
– Nincs semmi baj… – súgta a lány. – Téged nem fognak bántani.
– Dehogyisnem! Mert ahhoz, hogy hozzád nyúljanak, előbb velem kell elbánniuk! – Ingmar kezébe temette az arcát: – Uramatyám… ez hihetetlen… pár nappal ezelőtt… még minden rendben volt… az az átkozott vihar… Amit láttam… amit láttunk… tényleg ott volt, igaz?
– Svartug? Igen, ott volt… de nem azért tette, amit tett… mert gonosz…
– Hanem? – Ingmar kicsit meglepődött, hogy Carin ezúttal egyenesen, nyíltan válaszol minden kérdésére. Talán… lehetséges volna, hogy már mindenre emlékszik? Nem mintha ez segítene rajtuk. A lány így folytatta:
– Ő csak… azt akarta, hogy minden a régi legyen. Hogy helyre álljon az egyensúly. „Egyik sem győzhet a másik fölött, ez a sorsuk. Mint hold és nap, éjszaka és nappal, űzik egymást rendületlen, örökké, míg világ a világ.” – Ingmar Carin szürke szemeibe nézett… soha nem látott ennyi életet, csillogást a tekintetében. Hát… tényleg igaz… A fiú hirtelenjében felkapta a fejét. A fütyülő szél hangokat hozott magával. Hangokat odalentről, a térről. Ingmar és Carin ismét felálltak a szekrény oldalára, hogy kilássanak az ablakon, az utca sötétjében lángocskák gyülekeztek, mind több és több.
Mióta Sterner úr értesítette a városiakat, hogy a szökevények a templom padlásterében bújnak, az összesereglett tömeg megindult a főtérre. Az utcák közt egyre többen csatlakoztak hozzájuk, sokan azt sem tudták, mi történik, ám kíváncsiságuk felülkerekedett rajtuk. A városiak közt ott lépdelt a polgármester és Helge asszony is, aki kislányát még mindig az ölében hordozta. Ők azért tartottak a többiekkel, mert reménykedtek benne, hogy megakadályozhatják a tragédiát. Amint a tömeg elérte a teret, Helge asszony kivált a városiak közül és kétségbeesetten kiáltotta:
– Senki ne mozduljon! Követelem, hogy hívjanak egy felügyelőt a partról! A rendőrség nélkül senki nem tehet semmit! – A polgármester úr is megpróbálkozott a tömeg lecsillapításával:
– Emberek! Nyugodjanak meg! Lindholmné kérést azt hiszem… meg kéne fontolniuk! Ne tegyenek semmit, míg hozzá nem értő személyek…
– És mégis, ki a hozzáértő személy maga szerint?! – jött egy kiáltás a tömegből, majd újabb és újabb:
– Egy démon van odafönt!
– Boszorkány!
– Megölte a férjem és a fiam!
– Ostoba, babonás népség! – kiáltotta Helge asszony is. – Mikor ott szűköltetek az ajtóm előtt, hogy a lány meggyógyítson titeket, akkor bezzeg senkit nem érdekelt, hogy milyen erők munkálkodnak a csodák mögött! Akkor nem kiabáltatok ilyesmiket! – Ám minden szó felesleges volt. A tömegből kivált néhány fegyveres férfi és elindultak a templom irányába. Helge asszony letette Annekát a földre és felkészült rá, ha kell, egyedül száll szembe az egész várossal. Ám erre már nem maradt lehetősége.
Ingmar és Carin reszketve húzódtak vissza az ablakból, mindketten jól tudták, hogy vége… már semmi esélyük nincs a szabadulásra. Szomorúan huppantak vissza a földre, a fiú pár percig még azon tanakodott, hogy miként építhetnék ki a védelmüket… tán elreteszelhetnék a bejáratot, sorban leüthetnék azokat, kik belépnek az ajtón… aztán rájött, teljesen felesleges volna. Előbb vagy utóbb bejutnak… elérik őket… Már teljesen mindegy.
– Micsoda szánalmas népség… – motyogta Ingmar egy keserű mosoly mellett. – Vajon más helyen… más városban… más korban… ugyanígy történt volna? Az emberek mindenhol ostobák?
– Félnek attól, mit nem ismernek…
– Igen! Az ember gyáva féreg, az árnyékától is megszabadulna, ha tehetné! Mert attól is retteg, hisz nem ismeri! Nem látnak semmit, nem hallanak semmit… Téged is… csupán kevesen értettek… – Ingmar elhallgatott. Az elmúlt hetekben Carin személye kötötte le minden figyelmét. Semmit sem értett… honnan jön különös képessége, furcsa külseje… miért van az, hogy egyesek hallják a szavait, mások nem… most már tudta. Mindent tudott. Kicsit szégyenkezve tette hozzá:
– Igazad van… nem tehetnek róla… A magam módján… én is önző vagyok. Semmi mást nem szerettem volna jobban, mint eltűnni innen. Világot látni, a hullámok, a szél hátán utazni… a mesék szárnyán… De most már mindegy… Tudom, ki vagy, és honnan jöttél. Sokáig… nem akartam tudomást venni róla, mert… nem akartalak elveszíteni. Látod? Valóban önző vagyok… – Miközben Ingmar kiejtette e szavakat, érezte, hogy valami mozgolódik az elméjében. Valami, amit mindig is tudott, tán születésétől kezdve… Azóta, hogy édesanyja meséi altatták a bölcsőben… Az ismeretlen, fekete ember szavai is ott csengtek a fülében. Már tudta, mit kell tennie. – Sokáig nem értettem, miért nem hallanak mások, miért nem látják, ki vagy valójában. Kevés kellett volna hozzá, hogy én is egy legyek közülük… Tán az apám halála tette, a felelősség, mi hirtelenjében a nyakamba szakadt, nem tudom. De már értem. Minden emberben tűz ég… abból vagyunk, miből te is… ám legtöbbünket úgy meggyötört az élet, hogy a lángok csupán pislákolnak bennünk… Én… az enyémet neked adom. – Ingmar Carin szürke szemeibe nézett, utoljára, majd hozzá hajolt és megcsókolta. A lány ajka jéghideg volt, ám csak az első pillanatban. Ezután… mindent elborított a forróság. Akár a parázs, mit hirtelenjében fuvallat ért, úgy változtak meg a szürke szemek, a hosszú hajfonat kibomlott béklyóiból, már nem szürke volt, hanem sárga és vörös… akár a lángok, mik hamarosan ellepték az egész padlásteret.
Mindeközben a fegyveresek már a templom bejáratánál jártak, Helge asszony épp készült rá, hogy utánuk vesse magát, mikor hirtelenjében minden szempár a tető felé kalandozott. A kitört ablakból sűrű füst gomolygott elő, majd pár pillanat múltán az első lángok is megjelentek. Lindholmné ledermedt a rémülettől:
– Uramisten! Felgyújtották magukat! – Az emberek dermedten bámulták a templom tetejét, mintha most először döbbentek volna rá, hogy mit tettek. Halálba kergettek egy fiatal fiút és leányt. Senki nem szólt semmit, csupán Helge asszony kiáltozott kétségbeesetten. – Mit műveltetek?! A fiam! Ingmar! – Képes lett volna az épületbe rohanni, a tűzbe, ám a polgármester úr ezúttal sem vesztette el józanságát, és még időben lefogta az asszonyt.
Ezután minden a pillanatok tört része alatt zajlott. A lángok, a füst már teljesen elborították a padlásteret, mikor hirtelenjében olyasmi történt, minek látványa letaglózta a városiakat, egytől egyig. A tető alól, akár egy vulkán, hatalmas madár tört elő, éles rikoltása hosszan visszhangzott az öbölben. A főnix csodaszép volt, minden egyes apró tolla lángokból állt, aranyló szemei drágakövekként csillogtak. Ám ugyanakkor félelmet is keltett az emberek szívében, hisz rettenetes tűzvihart sodort magával. A madár kezdetben fölfelé igyekezett, majd irányt változtatott, zuhanórepülésbe kezdett, egyenesen a téren összegyűlt tömeg felé siklott. Az emberek menekülni kezdtek, fejvesztve, egymást taposva rohantak a házak árnyékába, ám sokan voltak, akiket úgy letaglózott a főnix látványa, hogy mozdulni sem tudtak. Ez történt Helge asszonnyal és Annekával is, csak álltak és bámultak… Végül az asszony visszanyerte lélekjelenlétét és gyermekével együtt a földre kuporodott. Ám Anneka valahogy mégis kiszabadult a kezei közül, a kislány feltérdelt, szemeit hatalmasra meresztette, félelem nélkül csodálta a fölöttük elvitorlázó tűzförgeteget. Érezte a rettenetes forróságot, a lángok fülsértő pattogása minden más zajt elnyomott… Azokban a pillanatokban Anneka Lindholm volt az egyetlen, ki a hatalmas főnixre tekintett. Csak ő látta. A lángoló tollak közt egy fiú kapaszkodott…Ingmar… A kislány addig követte szemeivel a fenséges tűzmadarat, míg az végigvitorlázott a város fölött. Érezte jól, ez az utolsó, hogy bátyját láthatja. És azt is tudta, hogy senki nem hisz majd neki.
Valóban így történt. A főnix minden egyes szárnycsapásával lángorkánt keltett, mielőtt végleg eltűnt volna a horizonton, a fél várost felgyújtotta. Az emberek kétségbeesetten próbálták eloltani a tüzeket, egészen hajnalig munkálkodtak Skange megmentésén. A templom teljesen leégett, azzal már semmit nem tehettek. Az éjszaka egy kiadós eső a segítségükre sietett, a vihar éppoly hirtelen jött, akárcsak azon a tragikus estén. Mire kivilágosodott, a fáradt, elcsigázott emberek reményvesztetten bóklásztak a kiégett törmelékek közt. Amit az éjszaka láttak… egyikük sem beszélt róla. Valahogy… mintha elfelejtették volna. A szemük látta a tető alól előtörő főnixet, ám elméjük képtelen volt befogadni azt. Csak azok emlékeztek a hatalmas tűzmadárra, akik értették Carin szavát. Skange városa újból megváltozott, pont olyan volt, mint régen. A furcsa leány érkezte előtt. Csupán Lindholmné gyászolt újból, ezúttal a fiát. Anneka azonban egyszer sem sírt a bátyja miatt, tudta jól, hogy elrepült. Egy főnix hátán, a mesék szárnyán.

Vége

 

---

 

Maggoth
Delírium

*

Ingmar lassan, óvatosan lépkedett a móló deszkáin, amit korántsem könnyített meg, hogy tökrészeg volt. Kettős látás gyötörte, és úgy imbolygott előtte a világ, mintha vihar tépte dereglyén próbálna talpon maradni. Erna előre megmondta, hogy nem lesz annak jó vége, ha valaki annyit iszik, mint ő. Az átkozott Hallström-vér azonban nem hagyta nyugodni.
Akadtak persze tiszta pillanatai, de nemegyszer józanul is víziók törtek rá.
A középkorú, enyhén túlsúlyos kikötőmester jól tudta, hogy a delírium előszobájában jár, de egyszerűen képtelen volt leállni a piával. John Barleycorn vitathatatlan győzelmet aratott felette.
„Ingmar Hallström” – ködlöttek fel agyában felesége megrovó szavai – „ha nem állítod le magad az ivászattal, Isten engem úgy segítsen, elhagylak!”
„Hát, ez némileg kétségessé vált” – vélte meg cinikusan a kikötőmester, lemondó pillantást vetve a Balti-tenger hánykolódó hullámaira. Ekkor vette észre a fényes, repülő tárgyat, amely vakító ívet húzva, elképesztő gyorsasággal a skange-i öböl vizébe zuhant. Thor lángoló szekere is lehetett volna éppen, de Ingmar megesküdött volna rá, hogy repülő csészealjat látott.
A kikötőmester csak legyintett magában, mert tudta, hogy UFO-k igazából nincsenek, és a látomás csakis alkoholtól szétzilált idegrendszerének produktuma lehet. A férfi felhorkantott, és a lába alatt húzódó deszkákra köpött.
Ekkor vette észre a móló szélén a baltát.
– Basszus, ez nem igaz – morogta elégedetlenül, és fejcsóválva a szerszám felé indult.
Undorodva emelte fel, igyekezve nem nézni a vérrel lepett vágóélre, amelyre hirtelenszőke hajcsomók ragadtak. Meglóbálta, aztán teljes erejéből a lehető legmesszebbre hajította, remélve, hogy fejen találja vele valamelyik felfelé igyekvő kis zöld emberkét, akit csak a képzelete teremtett.
A fejsze csobbanva hullámsírba veszett, de a várt megkönnyebbülés elmaradt.
Ingmar szomorúan rádöbbent, hogy ilyen egyszerűen nem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat.
Amikor megfordult, parázsló szempárral találta szemben magát a telihold beteges fényében, amely egy sajátosan kék színárnyalatú patkányhoz tartozott.
„Hát, ez igazán remek” – állapította meg fanyarul.
Sok fajta patkányt látott már életében – a szemtelen rágcsálók gyakori potyautasai voltak a különböző szállítóhajóknak, és a dokk raktáraiban is szép számmal tanyáztak –, de az ehhez hasonlóak meglehetős ritkaságnak számítottak.
– Helló – mondta a furcsa külsejű állat udvariasan –, szerintem oktalanság volt, hogy megölted a feleséged.
Ingmar nyelt egyet.
A kék színű, beszélő patkányok kibaszottul ritkák voltak.
– Nem akarok erről vitát nyitni – hebegte akadozó nyelvvel. – Ami történt, megtörtént, nem tudom visszacsinálni.
A patkány bajusza egészen úgy mozgott, mintha fintorogna.
– De mi szükség volt erre? – tudakolta cincogó hangon. – Erna a légynek se ártott soha. Tíz éven át húzta az igát egy olyan részeges, mihaszna fajankó mellett, mint te, aki a fizetése nagy részét eldorbézolta, és időnként úgy elverte őt, mint szódás a lovát. Miért ölted meg?
– Nem tudom! – rikácsolta dühösen Ingmar, akit az a tény sem csillapított le, hogy egy látomással vitatkozik. – Egyszerűen csak elegem lett belőle. Túl régóta hallgattam már a sipákolását. Besokalltam tőle, az a rohadt balta meg valósággal hívogatta a kezem.
A kék színű kártevő megcsóválta a fejét.
– Tegyük fel, hogy hiszek neked – mondta lekicsinylően. – Erna már az első csapástól kilehelte a lelkét, mi a szarnak kellett péppé zúznod a koponyáját? Talán élvezted?
Ingmar szeme könnybe lábadt.
– Nem beszélhetsz így velem – motyogta szemrehányóan –, te csak egy kurva látomás vagy!
– Az még hagyján, hogy elragadott a hév, és darált húst csináltál a fejéből, mert ha feladtad volna magad, simán megállná a helyét az esküdtszék előtt az erős felindulásra való hivatkozás. Csakhogy te vitorlavászonba göngyölted a szerencsétlent, kiautóztál vele ide, aztán súlyokat kötöttél a lábára, beeveztél vele egészen a Tagfjordig, és bedobtad a tengerbe. Ezek után már az Isten se mossa le rólad az előre megfontolt szándékot.
Az állat úgy beszélt, mint valami jogi szakértő. A kikötőmester morbidnak és idegesítőnek találta a szituációt.
– Leszarom – közölte beszélgetőpartnerével nyersen –, legfeljebb lebukok, és életfogytiglanra ítélnek.
– Ebből a szempontból a hulla eltűntetésének módja is ostobaság volt – váltott a patkány kriminológusba. – Az öböl csaknem olyan árulkodó, mintha egy szakács a sütőben próbálná elégetni a nejét. Ha Ernát partra veti a víz, rögtön te leszel az első számú gyanúsított. Mondjuk persze így is te leszel. A baltától meg valahol messze innen kellett volna megszabadulnod. A rendőrségi búvároknak annyi lesz megtalálni itt partközelben, mint a szájukban a csutorát.
– Szállj már le rólam! – üvöltötte türelmét vesztve Ingmar. – Nekem képzeletbeli patkányok ne osszák az észt!
Azzal az állat felé rúgott, de az könnyedén félreugrott az igazából nem túl célorientált mozdulat elől. Persze, ez még látomás létére sem volt túl nagy teljesítmény – két üveg Old Turkey whisky elfogyasztása után a világ legveszélyesebb karate mestere sem állt volna a helyzet magaslatán.
– Jól van, na – szuszogta békülékeny hangon –, az UFO-t láttad?
– Nincsenek UFO-k – fortyogta a kikötőmester –, az is csak a képzeletem terméke, mint te! Azé az átkozott delíriumé!
– Hát, én nem tudom – mondta talányosan a rágcsáló –, de ha abból indulunk ki, hogy mégis valós volt, akkor az is lehetséges, hogy az egyik idegen talán túlélte a becsapódást, és esetleg új testet választott magának.
Ingmar a homlokát ráncolta, mert elég homályosnak tűnt a számára ez az okfejtés.
– Mi a francot akarsz ebből kihozni? – kérdezte értetlenül.
– Vethetnél egy pillantást a tengerre – javasolta a patkány.
A kikötőmester lassan megfordult, bár egy pillanatig sem vetődött fel benne, hogy csakugyan bármi érdekeset láthat majd.
Tátva maradt a szája.
A hullámok tetején Erna állt, és egyenesen rászegezte a szemét.
Az arca sértetlennek tűnt, de hosszú hajában sötét hínárcsomók bujkáltak. Vértelen ajka keskeny vonallá préselődött – mint mindig, amikor feldühítette – testére tapadó hálóingén még ilyen messziről is átsejlett ágaskodó mellbimbója.
Tulajdonképpen még kívánatos is lehetett volna, ha Ingmar nem saját kezűleg verte volna szét néhány órával ezelőtt a fejét.
A hullámsírból visszatérő asszony ujjai keselyűkarmokká görbültek, miközben a víz felszínén lépdelve tempósan ura felé indult.
A kikötőmester rémülten meredt a jelenésre.
„Ilyen nincs!” – gondolta.
Nyüszítő kétségbeeséssel érezte, hogy pillanatok alatt kijózanodik, ami súlyos csapásként érte.
A kísértetre nem mondhatta, hogy száguldana a part felé, mégis eszelős rémület telepedett a szívére. Pánikba esve rohanni kezdett a révkapitányság épülete előtt leparkolt terepjárója felé, ügyet sem vetve rá, hogy aprócska kék színű kísérője lelkesen üget mellette.
Verítékben úszva bepattant a volán mellé, és elfordította a slusszkulcsot.
A motor pöccre indult, és Ingmar kilőtt a bejárat elöl.
A kék színű patkány elégedetten ücsörgött az anyósülésen, és nem éppen szabványos rágcsálóvonásai joviális mosolyféleségbe rendeződtek.
– Jól teszed, ha menekülsz – mondta cinkos mosollyal. – Gyanítom, hogy bármit is akar az idegen, a baráti vállveregetés nem szerepel a tervei között.

**

Ingmar nem először vezetett piásan, így aztán nem aggódott különösebben. Úgy ismerte a Skangének nevezett isten háta mögötti porfészket, mint a tenyerét. Ráfordult a Bíborosok utcájából nyíló főútvonalra, és ment a kocsival a feje után anélkül, hogy pontosan tudta volna, hová tart. Az éjszaka bársonya lágyan hullott a halászfalu házaira, de az orra előtt gomolygó sötétség korántsem nyugtatta meg a férfit.
Remegő kézzel kutatgatott a kesztyűtartóban, míg tapogatózó ujjai rá nem akadtak a laposüvegre, melyet vésztartalék gyanánt rejtett oda. Fél kézzel vezetett, míg a másikkal letekerte a kupakot.
Nagy kortyokban nyelte az italt, mintha életelixír lenne.
– Undorító vagy – nyilvánított véleményt a patkány az anyósülésen. – Megint szlopálsz…
– Kussolj! – bömbölte dühödten Ingmar.
Megpróbálta hozzávágni a kiürült üveget, de nem találta el.
– Rohadj meg! – fintorgott rá csalódottan a fürge kis kék szörnyre.
Eközben viszont figyelmetlenül felhajtott a járdaszegélyre, és a terepjáró eleje hangos csattanással összecsókolózott egy pislogó fényű lámpaoszloppal.
– A fenébe! – morogta a kikötőmester.
A legközelebbi sarok felől kék lámpa villant. Úgy tűnt, a rosszakaratú skandináv istenek úgy döntöttek, ezt az időpontot választják, hogy arra küldjék Skange egyetlen ügyeletes járőrét, a harcsabajszú és tömzsi Olaf Thorn őrmestert.
A rendőrkocsi a Végzet baljós árnyaként siklott a kikötőmester terepjárója mellé.
Thorn olyan nehézkesen kászálódott ki az autójából, mintha a műszak megkezdése óta belehízott volna. Mire a sofőrülés felőli ablakhoz ért, a patkány elbújt valahol a kocsi homályos alsó régióiban.

– Mi itt a tényállás? – érdeklődött Thorn, nagyvonalúan mellőzve a köszönéshez hasonló sablonos udvariassági formákat.
– Semmi gáz – habogta zavartan Ingmar. – Csak egy kis koccanás…
– Maga ivott, Hallström?! – dörrent rá az őrmester. – Szálljon csak ki onnét! Elvégzünk egy alkoholtesztet. – Nem lehetne…
A harcsabajszos közeg szigora azonban derékba vágott minden mentegetődzést.
– Azt mondtam, szálljon ki! – üvöltötte erélyesen. – Nem ért a szóból?
A kikötőmester sóhajtott, aztán kinyitotta a terepjáró ajtaját. Eközben kigyulladt a belső világítás, és Thorn gyanakvó tekintete kigúvadva állapodott meg a hátsó ülésen.
– Mi a fene az ott, ember?!
Ingmar tekintete elkínzottan követte az őrmester kinyújtott mutatóujjának irányát. A hátsó ülésen a vérrel és szőke hajszálakkal lepett balta hevert, melyet nemrég széles ívben a tengerbe hajított.
A kikötőmester úgy érezte, hogy rászakadt a mennybolt.
Thorn keze lassan a derékszíjáról fityegő revolver agyára csúszott.
– Megmagyarázom – mondta kiszáradt szájjal Ingmar.
Ekkor az Északi Bekötőút sarkánál homályos alak fordult a sarkon, hogy teljessé tegye a fejében támadt zsibongó zűrzavart.
Erna közeledett öles léptekkel különös kettősük felé lobogó hálóingben, hínárral lepett hajjal.
– Kérem – mondta szinte sírva Ingmar –, menjünk el innen! Itt nem maradhatunk!
Thorn kipattintotta a pisztolytáskát.
– Ne beszéljen mellé! – mennydörögte. – Azt magyarázza meg inkább, miért van véres balta a kocsijában?!
Az Erna testébe bújt idegen ezt a pillanatot választotta ki, hogy lesújtson a dagadt zsarura.
Ingmar ereit lázas forróság árasztotta el a rémülettől az iszonytató pillanatban, amikor a megsebzett rendőr vére az arcába fröccsent. Feltámadt felesége riasztóan csendben dolgozott, és könyörület nélkül használta a baltát.
Az őrmesternek felfogni sem maradt ideje, mi történik vele.
Erna olyan sebesen mozgott, mint akinek természetfeletti erő járja át a tagjait, miközben a kezébe kaparintott fegyverrel újra meg újra lesújtott a rendőrre. Thorn idegei talán csakugyan nem kaptak még arra sem időt, hogy fájdalomingereket közvetítsenek, de Ingmar biztosra vette: ha az ember vihet magával utolsó látványt a másvilágra, akkor a tenger öleléséből kiszabadult asszony képe mindörökre az áldozat retinájába égett.
Erna pillanatok alatt kásává aprította a zsaru busa koponyáját, és közben ajka elkárhozott vigyorba torzult. A kikötőmester úgy érezte, örök időkre jéggé dermedtek a tagjai, de amikor a megelevenedett kísértet rávetette gonosz tekintetét az összeroncsolt hulla felett, lehullottak róla a félelem béklyói.
Artikulátlanul felüvöltött és rohanni kezdett a bal kézre húzódó Ljindsbergattan felé.
– Én mondtam, hogy jobb, ha menekülsz – cincogta a mellette felbukkanó patkány. – És az éjszaka még csak most kezdődik, tesó!

***

A doktor háza megnyugtató óriásként meredt a többi környékbeli épület felé a Ljindsbergattan legvégén. A ziháló kikötőmester abban reménykedett, hogy Lindquist-nél talán menedékre lelhet.
„A doki művelt ember – győzködte magát –, lehet, hogy a körülöttem elszabadult lidércnyomást is orvosolni tudja valahogyan.”
Persze igazából nem csak a köztük fennálló barátság, és a vele egykorú özvegyember iskolázottsága vonzotta a hatalmas faház felé – ennél azért többről volt szó. Ingmar jól tudta, hogy Sigmund Lindquist ugyanolyan szenvedélybeteg, mint ő, csak másfajta függőség rabja. Igazából ez volt a döntő érv, amelyből az orvos iránt érzett bizalmát merítette.
Lindquist a Dansker-zuhatagnál veszítette el a feleségét, a dúskeblű, és ingerlően isteni alakkal megáldott Brigitte-et egy csónakbalesetben, amelyben majdnem ő is ott hagyta a fogát. A hatóságok felmentették minden vád alól, mivel hosszú hónapokig ő maga is élet-halál közt lebegett. Elhunyt neje kikapós asszonyka hírében állt, de ezek csak bizonytalan pletykák voltak, hiszen a gyászoló férjet még a Brigitte után felvett magas életbiztosítási díj sem tudta felderíteni.
Lindquist komor, megkeseredett emberré vált, aki csak kötelességtudatból folytatta hivatását, mivel nem akadt senki, aki a helyére állhatott volna.
Ingmar hónapokkal korábban tudta meg az orvos titkát, amikor a Selkirk nevű kereskedőhajó átrakodásakor elpattant egy acélsodrony, és majdnem kicsapta a jobb szemét.
Természetesen, mint mindig, akkor is részeg volt, ami segített valamennyire elviselni a fájdalmat, miközben örvénylő, vörös ködbe borult előtte a világ, és mély, lüktető seb nyílt az arcán. Azonnal a terepjáró volánja mögé pattant, és félvakon, kábán az alkoholtól a hatalmas házhoz hajtott. Semmilyen újabb baleset nem érte közben, úgy tűnt, a részegek védőangyalai kiterjesztették fölé szárnyaikat.
Annyira sietett, hogy izgalmában kopogás nélkül rontott be Lindquist földszinti rendelőjébe. A férfiről köztudott volt, hogy nincs semmiféle ápolónője. Brigitte töltötte be nála az asszisztens szerepét, amíg el nem távozott az élők sorából, utána pedig senkit sem keresett a helyére.
A magas, őszülő halántékú férfi éppen valamilyen anyagot fecskendezett a vénájába, amikor Ingmar rányitott.
A pillanat varázsa a végtelenbe dermedt, aztán megtört.
A halottfehér Lindquist arca rövid időn belül átszínesedett, és mialatt tökéletes ellátásban részesítette az alkoholbűzt árasztó kikötőmestert, meggyónta neki, hogy Brigitte halála óta heroinistává vált.
Ez különös, széttéphetetlen lelki köteléket hozott létre közöttük.
Ha nem is sűrűn, de találkoztak és elbeszélgettek egymással – felszínes, jelentéktelen dolgokról –, vigaszt merítve abból, hogy a másik is a rabja valaminek.
Ingmar úgy gondolta, az orvos hinni fog neki, ha összefüggően el tudja mesélni a történteket UFO-król, bosszúálló idegenekről, és tengerből kikelő halottakról. Ehhez persze meg kellett gyónnia, hogy agyonverte a feleségét, de a kikötőmestert már ez sem hatotta meg. Az elszabaduló természetfeletti események világossá tették, hogy előbb-utóbb úgyis fel kell fednie bűnét. Sokkal jobban érdekelte a színvallásnál az, hogy életben maradjon.
Lindquist úgy nyitott ajtót lázas csöngetésére, mintha már várta volna. Karikás szemén látszott, hogy a kései óra ellenére még szemernyit sem aludt, de ránctalan öltönye is egyértelművé tette ezt a tényt.
A kék patkány megint eltűnt, mintha beszippantotta volna az éjszaka.
– Üdv – mondta az orvos. – Mi járatban?
Ingmar nem töprengett túl sokat a feleleten.
– Megöltem az asszonyt – válaszolta egyszerűen. – Agyon vertem a baltával, aztán a tengerbe dobtam.
A doki szemöldöke kérdőjellé görbült a homlokán.
– Igen? – kérdezte szenvtelenül. – És mi a gond?
– Az, hogy visszajött – közölte hideglelősen Ingmar.

****

Lindquist aggódva a rendelőbe támogatta viharvert barátját, folyamatosan kérdésekkel bombázva eközben. A kikötőmester remegett, mint a nyárfalevél és összevissza hablatyolt, mintha megtébolyodott volna, de a barátságos helyiség megnyugtatta. A kezébe nyomott, vizespohárnyi scotch pedig még annál is jobban.
A rendelő inkább volt meleg légkörű fogadószoba, mint orvosi laboratórium, bár az utóbbihoz szükséges kellékek is megtalálhatóak voltak benne. A falba hatalmas kandallót vágtak, melyben vigasztaló fénnyel lobogtak a vastag fahasábok.
– Szóval – mondta Lindquist halkan, mikor vendége lecsillapodott kissé –, összegzem. Megölted Ernát, aztán elsüllyesztetted az öbölben. Utána felbukkant a repülő csészealj, amiről nem tudjuk, hogy valóságos-e, majd a kék színű, beszélő patkány, amiről tudjuk, hogy nem az, majd a tengerből kisétált a nejed a bosszúálló idegennel a testében, amiről szintén nehéz eldönteni, hogy megtörtént esemény-e vagy sem.
Ingmar elkeseredetten rázta a fejét.
– Látomások nem ölnek rendőröket – bizonygatta. – A szemem láttára hasította szét Thorn fejét, azzal a baltával, amit utána dobtam a vízbe!
– Tudom, tudom – bólogatott Lindquist. – A baj csak az, hogy delíriumban szenvedsz, barátom. Folyamatosan víziók gyötörnek, hol kijózanodsz, hol összeomlasz, nem tudod megkülönböztetni a realitást a hallucinációktól. Az is lehet, hogy a feleséged megölését is csak vizionáltad. Egyedül az a biztos, hogy hosszas kórházi kezelésekre van szükséged, ha nem akarsz elpatkolni.
Az orvos körbemutatott a szobában.
– Látsz itt valami szokatlant vagy nem ideillőt, aminek semmi keresnivalója sincs egy orvosi rendelőben?
– Nem – jelentette ki a kikötőmester fogvacogva.
– Inkább máshogy közelítem meg a kérdést. Sorold fel, mit látsz itt a szobában!
Ingmar elkezdte, ahogyan kérte.
– Szekrények, egy műtőágy, falióra, kandalló…
– Miféle kandalló? – vágott közbe meglepetten Linquist. – Itt soha nem volt semmiféle kandalló!
A kikötőmester fájdalmasan felnyögött, miközben könnyek csorogtak a szeméből.
– Ugye, csak viccelsz velem? ¬– szipogta iszonyodva.
– Semmi baj – nyugtatta meg a doki, és végigsimított áttüzesedett homlokán.
Gyorsan kevert neki még egy scoth-ot, és a kezébe nyomta.
– Ezt idd meg, és nyugalom! – mondta parancsoló hangon. – Mindjárt visszajövök, csak hívok neked egy mentőt, mert sürgős segítségre van szükséged. Addig bármit is látsz, ne mozdulj, és ne ijedj meg, bármilyen rémítő! Úgyis csak látomás.
– Ne hagyj magamra! – kérte a kikötőmester.
– Csak két perc az egész – nyugtatgatta az orvos. – Már megint rossz a vonalas, ebben a rohadt házban meg alig van térerő! Ki kell mennem, ha segítséget akarok hívni neked. Sietek!
Ingmar magára maradt a rendelőben.
A patkány úgy bújt elő az egyik fotel mögül, mintha mi sem lenne természetesebb. A kikötőmester keserűen nézte az állatot könnyei prizmáján át, a nem létező kandalló nem létező lángjaival a háttérben.
– Jobb, ha újra futni kezdesz – közölte a kék színű rágcsáló derűsen. – Erna már a házban van!

*****

Ingmar nem akart hallgatni a látomásra, de meghallotta az osonó léptek reccsenését az előtérből, és valami nedves cuppogást, amitől végig lúdbőrzött a háta. Olyasfajta zaj volt, mintha valami nyálkás, undorító tengeri lény közeledne az ajtó felé.
Felpattant a fotelból, ahová a doktor ültette, és a rendelő hátsó kijárata felé vetette magát. Csak remélni merte, hogy az a lény, aki valamikor a felesége volt, nem találkozott útközben Lindquist-el, mert ha igen, akkor az orvos már halott.
Kijutott a kertbe, és rohanni kezdett a kerítés felé.
Mögötte a kijárat négyszögében Erna rémítő alakja jelent meg.
A háta mögül kiszüremlő fényben vérfoltok látszottak a hálóingén, amelyek valószínűleg a megölt járőrtől származtak. Szürke, kitágult szemében engesztelhetetlen gyűlölet fénylett, torkából démoni sikoly tört fel.
A kikötőmester sosem hitte volna magáról, hogy egyetlen ugrással is képes átvetődni a kerítésen.
Mivel nemigen volt gyakorlata ilyesmiben, pocsékul ért földet, és nagyon megütötte magát, de nem ért rá a sebeit nyalogatni. Az egyik mellékutcából járőrkocsi bukkant fel bekapcsolt reflektorokkal, a háta mögött pedig testet öltött hárpiaként közeledett a felesége.
Ekkor bekapcsolódtak a kerti lámpák, és Lindquist hangja töltötte be a teret: – A hátsó front felé ment, Magnus, kapja el!
Egyetlen helybeli barátja Júdásnak bizonyult!
Ingmar kétségbeesetten próbált menekülni a legközelebbi mellékutca felé, amelyet valamelyik költői lelkületű önkormányzati képviselő javaslatára Selma Lagerlöfről kereszteltek el.
Fegyver dörrent, és revolverlövedék csapódott a feje mellett a kopott téglafalba.
Verítékben úszva cikk-cakkban rohant tovább a szűk falak között, remélve, hogy megnehezíti üldözője helyzetét.
A doki nyilván Magnus Jensent, Skange rendőrkapitányát ugrasztotta ki az ágyból, miután az apró település másik közegét, Thornt megölte a kísértet a fejszével. Ingmarnak már adódott rá alkalma, hogy összefusson a jól megtermett parancsnokkal, és jól tudta, hogy veszedelmes fickó.
Jensen, aki sok hosszú évig hivatásos katonaként szolgált, a leszerelése után sem mondott le a fegyveres munkáról, csupán mundért váltott. Annak ellenére, hogy már az ötvenedik évét taposta, tökéletes kondícióban tartotta magát, és nem sok helybeli akadt, aki szívesen összemérte volna vele az erejét. Emellett pompás céllövőként tartották számon, aki száz méterről eltalálja egy kanos baklégy szerszámát ellenszélben, rossz látási körülmények között.
Az esélyek korántsem az ő javára szóltak, Ingmar mégsem érzett rá késztetést, hogy megadja magát. Hitt benne, hogy lerázhatja üldözőjét, akit még az Isten is kopónak teremtett, és megpróbálta elérni a sikátor túlsó végét.
Hallotta a háta mögött becsapódó kocsiajtó csattanását és Jensen rohanó lépteit, de nem fordult hátra, hogy szembe nézzen a rá váró jövővel.
A rendőrkapitány csak kis ideig futott utána, aztán megállt és megfontolt alapossággal megcélozta a menekülőt. A kikötőmester nevetséges szökési kísérlete nem váltott ki szánalmat belőle, noha imbolygó vánszorgásával még egy lestrapált csigáknak rendezett derbit sem nyerhetett volna meg. A szerencsétlen őrültről lerítt, hogy tartalékai végére ért, a delírium úgy emésztette el valamikori erejét, mint erózió a szeméttelepen rozsdásodó traktorokat.
Jensen nem vesződött holmi felszólítással vagy figyelmeztető lövéssel.
A doki egyértelműen elmondta a telefonban, hogy a fickó mit művelt a feleségével és Thornnal. A kapitány nem akarta, hogy miután átesett a kötelező kényszergyógykezelésen, néhány év múlva újra kitehesse a lábát a külvilágba.
Az, hogy a pofa kinyírta a feleségét, még nem zavarta volna, de a helyettese elvesztése érzékenyen érintette. A zsaruk a világ egyetlen pontján sem rajonganak a rendőrgyilkosokért. A kapitány sem volt oda a gondolattól, hogy élve kapjon el egyet.
Helyesebbnek látszott, ha kinyírja a rohadékot.
Jensen megrántotta a ravaszt, Ingmar pedig karnyújtásnyira a sikátor kijáratától elterült, mintha ősi viking harci kalapács zúzta volna össze a gerincét.

******

Ingmar hitetlenkedve terült el a macskaköveken.
Úgy érezte, könnyű fátyolként tépi szét az idegeit a fájdalom. Szája megtelt a kiömlő vér rozsdás ízével, miközben tehetetlenül nézte az előtte húzódó útburkolat mintázatát.
– Sajnálom öreg – mondta az orra előtt felbukkanó kék színű patkány.
A hangjában azonban a legcsekélyebb szánalom sem rezdült.
– Te nem vagy valódi – nyögte nehézkesen a kikötőmester – csak egy rohadt, undok vízió!
A férfi testén zsibbadás kúszott végig. Fogyatkozó vére lüktetésével arányosan csökkent minden fájdalomérzete, dermesztő hidegnek adva át a helyét.
– Óh, tényleg? – kérdezte gúnyosan a rágcsáló. – És ő vajon igazi?
Ingmar háta mögül nyálkás cuppogás hallatszott. A kikötőmester megnevezhetetlen iszonyatot élt át, ahogy meggyilkolt felesége látványa betöltötte a látóterét.
Erna úgy bámulta, mintha nem a patkány lenne az igazi kártevő, hanem ő.
– Hát, tessék – mondta remegő hangon Ingmar. – Itt vagyok, állj bosszút rajtam!
Erna ökle felé zúdult, mintha teljesíteni akarná a parancsot.
A férfi lélekben előre összerándult, de semmi sem történt.
Az asszony ökle anyagtalan hologramként hatolt át a testén anélkül, hogy megérinthette volna.
– Nem azért jöttem erre a bolygóra, hogy igazságosztó legyek – mondta ekkor a patkány megvetően. – Csak tudod, a halottak utolsó gondolatai sokáig keringenek a világotokban. Egyfolytában ismétlődnek, mint a rádióadásaitok. Ernának az volt a vágya, hogy megbüntessen téged valaki, én pedig kedvet kaptam hozzá. Örülök, hogy túléltem a zuhanást, mert azt hiszem, maradok egy darabig. Annyi a mocsok ezen a szép, kék planétán, testvér, és annyi a megváltást remélő, halott gondolat!
– Hazudsz – nyöszörögte kétségbeesetten a kikötőmester, miközben Erna látványa semmivé foszlott a szeme előtt. – Te csak illúzió vagy, amit a delírium láttat velem. Nem léteznek kék színű, beszélő patkányok!
Az állat egészen közel tipegett hozzá, és a tehetetlen férfi megérezte az arcán a vékonyka, furcsa színárnyalatú bajuszszálak bizsergető csiklandozását.
– Szerinted csakugyan látomás vagyok te, ostoba?!
Ingmar torkából dobhártyarepesztő sikoly tört fel, amikor az orra előtt megvillanó aprócska, de borotvaéles fogak a húsába mélyedtek. Csak üvöltött és vonyított artikulátlanul, miközben a parányi állkapcsok kitépték üregéből a jobb szemgolyóját, hogy szőlőként roppantsák szét.
– Én igazi vagyok, barátom – sziszegte véres pofával a patkány –, Erna volt csak múló látomás, akit én vetítettem eléd.
Ekkor a rendőrkapitány alakja tornyosult a haldokló fölé, és a másvilági rágcsáló elillant a közeléből, mintha ott sem lett volna.
Jensen gyanakodva guggolt a kikötőmester mellé, értetlenül szemlélve vérző szemüregét. Nem értette, hogyan keletkezhetett a visszataszító sérülés, hiszen hátba lőtte a fickót.
Skange egyetlen életben maradt rendőrén nyomasztó és megfogalmazhatatlan érzések zűrzavara vett erőt. Kicsit előre hajolt, és lágyan megérintette Ingmar áttüzesedett homlokát, hogy enyhítse őket valamelyest.
A férfi feszülten erőlködött.
Látványosan mondani akart valamit, de már nem tudott kipréselni magából egyetlen szót sem.
Sokaknak akadhatott csontváz a szekrényében, és most nagy veszély fenyegette őket.
„Az eltemetett bűnök felszínre kerülnek” – Ingmar ezt szerette volna tudatni a rendőrkapitánnyal, de már nem maradt rá ideje.
A sötétség utána nyúlt, és magához ölelte.

*******

Lindquist-et lelkiismeret-furdalás gyötörte.
Nem akarta, hogy Ingmart hátba lőjék, ahogy a kóbor kutyákat szokás.
A Dansker vize lágyan hullámzott a csónak alatt. Az orvost idehozta valami, talán a megnyugvás keresése. Elgondolkodott a kikötőmester halálához vezető eseményeken, és próbált mentségeket találni.
Ingmar kétségtelenül beteg ember volt, aki súlyos pszichikai deformitásokon esett át a delírium kohójában. Beszélő patkányokat, repülő csészealjakat látott, és a saját halálból visszatérő feleségét, akit ő maga gyilkolt meg.
A hatósági vizsgálat megállapította, hogy Thornt is egyedül csak ő ölhette meg a baltával, amiről azt képzelte, hogy a tengerbe dobta.
A kikötőmester dühöngő őrültté vált, akit meg kellett állítani. Ha nem hívja fel Jensent, talán másokat is meggyilkolt volna.
Lindquist előhúzta a lába mellett várakozó táskából a heroinnal töltött fecskendőt, aztán feltűrte az alkarján az ingét, és a vénájához illesztette a tűt. Tudta, hogy csak így találhat békére.
Maga volt az Éden, amikor az anyag szétáradt az ereiben. Minden olyan könnyűvé és jelentéktelenné vált, amikor lebegni kezdett.
Ekkor a távolban dübörgő zuhatag közelében ismerős alakot pillantott meg.
– Brigitte? – kérdezte fennhangon.
Az orvos szeme elkerekedett a döbbenettől.
Vízbefúlt felesége állt a pezsgő vízsugarak alatt.
Sosem voltak még ilyesfajta látomásai a narkótól, de biztosra vette, hogy a kísértet csakis hallucináció lehet.
Brigitte tekintetéből engesztelhetetlen gyűlölet sugárzott.
Amíg élt, megcsalta fűvel-fával, és Lindquist képtelen volt ezt a tudatot elviselni. Meg akart halni, és asszonyt is magával készült vinni a másvilágra. A Sors azonban másként keverte a kártyát. Brigitte meghalt, ő pedig életben maradt, de egyedül nem talált elég lelkierőt hozzá, hogy újra nekivágjon az utazásnak. Ezért lett nyomorult drogossá.
– Nem így akartam – szája széle megremegett, ahogy megpróbált a jelenés lelkére beszélni.
– Mind ezt mondjátok.
A csónak jobb oldali peremén egy kék színárnyalatú patkány üldögélt felmeredő bajusszal.
Ekkor Brigitte megindult a hullámok tetején férje felé.
– Nos – mondta a különös kinézetű rágcsáló kárörvendően –, ha a helyedben lennék, nagyon gyorsan elkezdenék evezni!

 

---

 

Tóth Zoltán
Skange-i történet

Az univerzumról összességében azt nem lehet mondani, hogy unalmas hely lenne. Általában nem is az, léteznek azonban pontjai, melyek ebből a szempontból kifejezetten elviselhetetlenek. Ezek egy kivétellel mind a „Tejútrendszerként” ismert galaxison kívül találhatók, és többnyire könnyű őket elkerülni, mivel értelmesebb civilizációk a csillagtérképeken ősidők óta jelölik a helyzetüket annak érdekében, hogy még csak véletlenül se tévedjenek a közelükbe. Minden téridők kétség kívül legunalmasabb helye azonban sajátos módon pont a Tejútrendszerben van. Annyira gyalázatosan unalmas, hogy még csak ki sem kell táblázni, mivel minden technológiailag fejlett civilizáció tisztában van a pozíciójával. A különböző létformák felnövekvő generációi már az űrbéli navigáció alapjainak elsajátításakor megtanulják a koordinátáit, amit aztán egy életre megjegyeznek. Annyira hírhedt, hogy UFO anyukák milliárdjai fenyegetik UFO gyerekeiket azzal, hogy amennyiben rosszul viselkednek, mehetnek oda unatkozni. A gyerekek erre általában megszeppennek, és azonnal abbahagyják az összes olyan tevékenységet, amit egy fiatalkorú földönkívüli rosszalkodás céljából szokott elkövetni.
Az említett hely huszonötezer fényévnyire található a galaxis középpontjától, egy jelentéktelen csillagrendszer Föld nevezetű bolygójának, Európa nevű kontinensének északi részén. Skange-nak hívják, és idegen körökben annyira népszerűtlen, hogy létezik olyan közmondás, amelyik így szól: „Inkább az örökkévalóság egy fekete lyukban, mint egy óra Skange-ban!”

Történetünk földi szereplőinek minderről persze fogalmuk sem volt. Meg voltak róla győződve, hogy egy kedves kis skandináv halászfalu lakói ők, amely többek között olyan remek népszokásokkal büszkélkedhet, mint a nem annyira közismert „karácsonyi lékharapás”.
Ez a kedves játék eredetileg egy horgászverseny része volt, ami a nagy hidegre való tekintettel mindig rettenetes mennyiségű pálinka elfogyasztásával vette kezdetét. Ezt követte volna a lékek kivágása, majd maga a horgászat, idáig azonban a résztvevők csak ritkán jutottak el, mivel a járás, és a jég addigra kölcsönösen kizárták egymást. Egy ilyen alkalommal az egyik induló, nevezetesen Ingmar, a falu mindenese egyensúlyát vesztve olyan „szerencsétlenül” esett, hogy saját arcával ütött léket a jégen, amivel meg is nyerte a versenyt. Hálából azonnal kinevezték kikötőmesternek.
Új szakmájában nem sok dolga akadt, mint ahogy senkinek sem a faluban. A településen összesen egy halászcsónak volt, amely a napnak mindig ugyanazon szakában futott ki, majd később be, és mindig ugyanannyi, dög unalmas heringet fogott. A napok mindig szürkék, szelesek és hidegek voltak. Érdekes módon az ott élőknek ezzel az egésszel semmi bajuk sem volt, ami kitűnően illusztrálja azt, hogy a természet a legrohadtabb élőhelyeket is benépesíti, és elviselhetővé teszi az ott lakók számára. Ennek ellenére, egy külső szemlélő számára a hétköznapok unalma minden képzeletet felülmúlt. Egy különösen használhatatlan, október közepi kedd délelőttön négy döglött fókát találtak a falu határában. Az állatorvosi vizsgálat megállapította, hogy halálukat súlyos unalom következtében beálló fulladás okozta. Az orvos, a vizsgálat végeztével lélekszakadva hagyta el a települést, és azon kevés földlakó közé tartozott, aki megértette, hogy milyen veszélyes hely közelében is lakik. Soha többé nem tette be a lábát a faluba.
Ingmar, hasonlóan a többi skange-i lakoshoz, egyáltalán nem gondolta, hogy baj lenne, sőt kifejezetten jól érezte magát a bőrében. Az ominózus versenyen aratott győzelme gyökeresen megváltoztatta az életét. Addig csak mindenesnek hívták, most azonban lett egy konkrét állása. Kikötőmester. Szerette a szót ízlelgetni. „Na, ki vagyok én Skange-ban? Hát, én vagyok a KIKÖTŐMESTER.”
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy már korábban is szinte kizárólag a parton tevékenykedett, a halászhajó legénységének segítve, és ily módon hívhatták volna akár kikötőmesternek is, ha valakinek ez véletlenül előbb eszébe jut. Senkinek nem jutott, többek között neki sem, így hát annyira boldog lett attól, hogy végre először történt vele valami az életben, hogy még azt sem vette észre, hogy igazából nem is történt semmi.

- A vádlott álljon fel!
Guhtar Blőw felállt, már amennyiben ezt annak lehetett nevezni. Útban levő csápjai nagy részét félresöpörte, a maradék, mozgást szolgáló huszonnéggyel pedig felnyomta magát, így fejszerű valamije a tizenöt méter magas boltozat alatt pár centiméterrel imbolygott. Iszonytató méretei most látszódtak csak igazán. Halszerű bőre alatt megfeszültek elképesztő formájú izmai, amitől az őrzésére kirendelt ötszáz elit fegyveres habozás nélkül elkezdett feszengeni.
- Maga, folyó periódus második harmadában megbízatást kapott, hogy számoljon le egy bizonyos Xewulf nevű drogcsempésszel a Kappa szektor háromszáznyolcas csillagrendszerében.
- Igen, bíró úr – szörcsögte a lény, hegynyi csápjai tetejéről a fordító egységbe.
- Célratörő viselkedésű létformaként, ön nem kívánt a kelleténél többet szöszmötölni a dologgal, hetekig keresve leendő áldozatát. Mivel biztos volt abban, hogy a sértett valóban az említett helyen tartózkodik, egy pulzár-detonátor segítségével megsemmisítette az egész csillagrendszert, annak minden bolygójával, és központi csillagával együtt. Igaz, hogy a célszemély is a halottak között volt, viszont járulékos veszteségként elpusztult mintegy nyolcmilliárd ergon, amely az övezet uralkodó létformája volt. Megsemmisült továbbá háromszázötvenezer egyéb faj, kétbolygónyi komplett természetvédelmi terület, valamint az ergonok évezredek alatt felhalmozott összes történelmi és technológiai tudását tartalmazó archívum is.
- Hát, igen – szürcsölte a kolosszus.
- Mit tud felhozni mentségére?
- Nem tudom. Ilyen esetben mit lehet?
- Attól tartok, semmit. Mivel tettével kimerítette mindazt, amit lényellenes bűncselekmények során kimeríteni lehet, természetesen a legsúlyosabb büntetést érdemli. Nem feltételezem azonban, hogy egy puszta kivégzés elegendő ellentételezése lehetne annak a gaztettnek, amit ön az univerzum ellen elkövetett. Ezért lehetőséget kap arra, hogy igazi bűnbánatot gyakorolhasson, hogy megélje azt a szörnyű kínt, amelyet jelenleg a világmindenség minden civilizált életformája érez a mérhetetlen veszteség miatt. Ezen okból kifolyólag azt a büntetést kapja, amelytől vélhetően egész életében a legjobban rettegett, csak úgy, mint én és mindenki más. Szóval, az ítélet: öt nap SKANGE.
Amint kimondta szörnyű szavakat, a bíró elájult, a vádlott megtántorodott, és a teremben tartózkodók közül tízezrek lettek rosszul. A kozmovíziós adásokat felfüggesztették, mivel több csatorna bemondójához azonnal pszichiátert kellett hívni. A sokkos állapotban levő őrök kivonszolták a vádlottat a teremből, aki kegyelemért szörcsögött. Orvosok tucatjai nyugtatózták hol az elítéltet, hol az őröket, hol saját magukat. A média még napokig nem volt képes beszámolni az eseményről, ha szóba is került, mindenki csak úgy említette, hogy az „ítélet”, de csak félve és halkan.
A tárgyalástól számított egy hónap múlva az ítéletvégrehajtó naszádok elérték a Naprendszer unalmi eseményhorizontját, azaz azt a pontot, aminél közelebb épelméjű létforma a Földhöz nem merészkedne, az ismert okokból. Itt kibocsájtották a Guhtart tartalmazó kapszulát, majd habozás nélkül elszeleltek. Később a rabszállítási akcióban résztvevőket kitüntették mindenféle érdemrend arany fokozatával, korkedvezménnyel nyugdíjazták őket, mindegyikük könyvet írt és mindegyikükről könyvet írtak.
Bizony, Skange-t illett komolyan venni földönkívüli körökben.

Ingmar a stégen állt, és lenyűgözve figyelte a kora esti horizontot, ahol alig történt valami. Ha mégis, abban sem volt köszönet. Szürke felhők vonultak a szürke háttér előtt, de ez nem látszott. A tenger úgy hullámzott, hogy majdnem megállt. A kikötött halászcsónak lassan imbolygott kínjában, a sirályok elaludtak röptükben. Egyedül a kikötőmester volt boldog. Mindent a legnagyobb rendben talált. Hajó épségben a kikötőben, heringek a ládában, balesetmentes, biztonságos halászat volt ma is, tehát ő ismét jól végezte a dolgát. Hát igen, ilyen egy jó kikötőmester.
Amint ott állt, elégedetten a teljesítményével, hirtelen egy izzó gömbszerű bigyó húzott át az égen, és pár kilométerre a parttól, a tengerbe csapódott.
Ingmar jól látta az eseményt, és a következőt gondolta magában. „Ej ha, az ott biztos egy valami. Ha a kikötő területén lenne, akkor rám tartozna, így viszont, bár elég furcsa jelenség, nem hinném, hogy túl nagy jelentősége lenne. Na, akkor én megyek is”. Azzal hátat fordított, és elgyalogolt a kocsma felé, ahol az égvilágon semmi sem történt.

Guhtart a kapszula kilökte magából, majd automatikusan bezáródott a következő öt napra.
A lény reszketett. Nem, mintha baj lett volna a hőmérséklettel, a közeggel, a nyomással, meg ilyenek. Testfelépítésének a fizikai körülmények megfeleltek, mi több ideálisak voltak. Egyszerűen félt, méghozzá halálosan. Gyereklény korában gyakran szemétkedett pajtásaival, így sokszor hallotta, mi lesz, ha nem viselkedik tisztességesen, és most tessék. Bunkó módon likvidált egy egész csillagrendszert, aminek következményeként meg is érkezett az univerzum legnyomorultabb helyére. Enyhén szólva feszült lett ettől, pedig nem volt egy könnyen frusztrálható típus. Soha nem hatotta meg áldozatai könyörgése, nem érdekelte, ha túlerővel került szembe, és arra is csak egy csáprándítással reagált, amikor legközelebbi bérgyilkos kollégáit a szeme láttára mészárolták le, egy balul sikerült rajtaütés során. Fogalma nem volt, mi az a könyörület, a félelem, a gyengédségről nem is beszélve. Igazából világ életében meg volt róla győződve, hogy egyáltalán nincsenek érzelmei. Most pedig rettegett, és ez kifejezetten idegesítette. Amint ellökte magát a kapszulától, észrevette, hogy egy tengeri sügér bámul rá egykedvűen, és ettől kis híján megkergült. Még soha semmi nem bámult rá ennyire sehogy. Pedig a sügér még csak nem is őt nézte, egy lebegő moszat kötötte le a figyelmét, amíg bele nem aludt. „Meg fogok bolondulni” – gondolta.
Felemelkedett a felszínre és óvatosan kikémlelt a vízből.

Ingmar belépett a kocsmába, és kikérte a szokásos esti fröccsét. A csapos átszellemült arckifejezéssel nyújtotta át neki.
- Szervusz Ulf, mi újság? – kérdezte Ingmar boldogan a férfit.
- Hallottad a hírt? Agneta néni tehene elhagyta a legelőt, és megevett egy pár répát az öreg Björn földjén. Mit szólsz, ilyet még nem hallottam.
- És, lett belőle baj?
- Á, mindenki hazament. Agneta elhajtotta a tehenet, Björn pedig gyorsan lefeküdt aludni.
- Eszem megáll, hogy mik vannak.
- És, nálad mi a helyzet a kikötőben?
- Szerintem ma kicsit több volt a sirály és kevesebb a fóka, mint tegnap.
- Őrület.
- Ja, és valami leesett az égből, de szerintem ez nem annyira érdekes.

„Ez volna tehát Skange” – gondolta Guhtar, amint a falut bámulta mintegy ötven kikerekedett látószervével.
Egy szemlélő a felszínen lebegő lényt egy tengerészlegendákban szereplő, hajókat mélybe rántó óriási polip, és egy nagy reszkető rongy keverékének nézhette volna, ha lett volna bárki is, akit érdekel.
„Tényleg rettenetes hely lehet. Kizárt, hogy ennél közelebb menjek hozzá. Itt fogok dekkolni, amíg letelik az öt nap, még ha beledöglök is.”
Az első éjszaka a kegyetlen óriás bérgyilkos egy percet sem tudott pihenni. Minden, mellette elúszó, unatkozó hering a frászt hozta rá. Egy medúza olyan közel lebegett el az „arca” előtt, hogy ijedtében hátrahőkölve lefejelte a mentőkapszulát, amit amúgy előszeretettel ölelgetett abban a reményben, hogy hátha úgy előbb kinyílik az ajtaja.

Másnap reggel a halászhajó a szokott időben kifutott, vagy inkább kikecmergett napi heringadagjáért a nyílt vízre. Ingmar elégedetten integetett utána. „Istenem, micsoda kifutás, micsoda kikötőmester”- gondolta.
A vén halászbárka mit sem sejtve, pontosan arrafelé tartott, ahol Guhtar rettegett. A mentőkapszula fölé érve a halászok leállították a kehes dízelmotort, és kivetették a hálót.
„A kurva életbe! Mire készülnek ezek, itt a fejem fölött?” – idegeskedett a szörny. „Csak nem el akarnak kapni? Azt azért már csak nem. Elég komolytalan ötlet lenne ezzel a lukacsos izével próbálkozni. Egy perc alatt szétkapom, ha felbosszantanak, és mindenkit lerántok a francba.”
Azért a biztonság kedvéért lejjebb húzódott, hogy ott várakozzon, amíg kellemetlen vendégei odébb nem állnak. Ám azoknak eszük ágában sem volt ilyesmit tenni. Persze más lett volna a helyzet, ha tisztában vannak azzal, hogy legdurvább rémálmaik iszonytató óriáspolipja figyeli tevékenységüket gyanakodva. Erről persze fogalmuk sem volt, így hát unottan bámulták, amint a háló eltűnik a mélyben.
Ekkor Guhtarnak derengeni kezdett, hogy talán nem is ő lehet a célpont. Felfedezni vélte az összefüggést a lukacsos bigyó, és a heringek között. „Á, szóval úszó dolgokat akartok ebbe az izébe, és ha megtelik, remélhetően elhúztok a sunyiba”. Megörült a felfedezésnek, és mivel pont ráért, elhatározta, hogy segíteni fog annak érdekében, hogy az ismeretlenek mielőbb eltűnjenek. Megszállottan pakolni kezdett a hálóba, aminek eredményeként pillanatok alatt beleporszívózta a környék összes heringjét, egy kardszárnyú delfint, harminc fókát, százötven kiló hínárt, és egy fél elsüllyedt vikingcsónakot a X. századból, korabeli fegyverekkel, kincses ládával. Az akció annyira sikeres volt, hogy a háló behúzása teljesen lehetetlenné vált anélkül, hogy a hajó el ne süllyedjen.
- Mi a rosseb? – riadt fel Ulla, a nagydarab szőke halászlány – Milyen dagadt heringeket fogtunk ma?
- Azt nem tudom, de úgy tűnik, megvolnánk – válaszolt Olof kapitány. Menjünk haza, álmos vagyok.
Így hát, a hálót félig a vízben hagyva, a kis halászhajó óriási zsákmányával szánalmas tempóban elkezdett hazafelé vánszorogni.
Guhtar megkönnyebbülten húzódott vissza hőn áhított kapszulájához.

Ingmar szokás szerint a parton várta a hajót, ami annyira lassan jött, hogy gyakorlatilag állva közeledett, néha azt az érzést keltve, hogy talán még távolodik is. A férfi nem volt egy ideges típus, békésen kivárta, amíg a halászkollégák „befutnak”, felébresztette őket és szokás szerint a zsákmány felől érdeklődött. A kapitány nyújtózott egyet, majd közölte a végeredményt.
- Nemtom mit fogtunk, nem bírtuk kihúzni, nézd meg, ha érdekel!
Ingmar az unatkozó halászok helyett kikötötte a hajót, majd nagy nehezen elkezdte tekerni a csörlőt. A háló lassan engedett a kérésnek, vonakodva mutatva meg tartalmának egy részét. Egyértelmű volt, hogy rengeteg hal lehet benne. Ahogy azonban a felszínre kerülő heringek miatt terhelése egyre nőtt, az alja egyszer csak nem bírta tovább, és hirtelen kiszakadt. Így minden, amit a szörny nagy lelkesedéssel bepakolt, alul távozott, anélkül, hogy a zsákmány nem mindennapi részét bárki is láthatta volna.
- De jó, hogy nem én csináltam – ásított a kapitány.
- Ajaj, ez kínos. Most mi lesz? – aggódott Ingmar.
- Gondolom, ma nem eszünk friss halat – válaszolt Olof, miközben elhagyta a fedélzetet, hogy hazatérjen végre aludni.
Az eset nagy port vert fel, mármint a lehetőségekhez képest. Mindenki érezte, hogy valami megváltozott, bár senki sem volt hajlandó felhúzni magát a falu történetének legnagyobb „botránya” miatt. Soha nem fordult még elő, hogy előző napi heringet kellett volna fogyasztani. Minden nap friss szállítmány érkezett, így sosem kellett az iszonyatos mennyiségben felhalmozott füstölt halkészlethez nyúlni. Igazság szerint Skange majdnem teljes lakossága heringfüstöléssel foglalkozott, ha épp olyanja volt. Nem, mintha szükség lett volna rá, de valahol látták hogyan kell csinálni, és azzal foglalták el magukat, mivel amúgy semmilyen más munka nem akadt a faluban. A halfüstölés legalább mindenkinek adott elfoglaltságot, még ha természetesen halálosan unalmasat is. A hajó minden nap kifutott, és olyan agyatlan mennyiségű heringet hozott, amit lehetetlen volt felzabálni annyi embernek. Valamit azonban csak kezdeni kellett a megmaradt halakkal, ha már ott voltak, tehát tartósították őket, hátha jók lesznek még valamire. Arra azonban senki sem gondolt, hogy egyszer majd esetleg enni is kell belőlük.
Márpedig a pillanat most eljött. Nem volt mese, ha nem akartak éhesen lefeküdni, füstölt heringet kellett vacsorázni. Gyanakodva nyitották ki a hatalmas raktárt, és kivettek pár halat a milliónyi közül.
A kikötőmester érezte a felelőssége súlyát, ezért ragaszkodott hozzá, hogy ő egyen először a „fura” kajából.
Bizalmatlanul beleharapott, majd meglepetten megszólalt.
- Ez nagyon jó.
Ulf is elvett egyet, megkóstolta és elégedettségének adott hangot.
- Hú. Azt hiszem, ezzel elleszünk egy darabig.
Na, ez volt az a pont, amikor minden megváltozott. Eddig ugyanis még csak-csak történtek dolgok Skange-ban, mostantól azonban már konkrétan semmi. Mivel a füstölt halkészlet kábé ötszáz évre elegendő volt, a halászatot, meg a halfüstölést azonnal felfüggesztették, és egy olyan mérhetetlenül boldog, véget érni nem akaró, monstre unatkozás vette kezdetét, hogy az idegenek azonnal kiadták a naprendszerre az ultraibolya riasztást.

Guhtar csak rettegett, számolta a perceket, melyekből órák lettek, az órákból napok. A kapszula ajtaja az öt nap leteltével kinyílt és a „polip”, egy ekkora lénytől elképzelhetetlen fürgeséggel pattant be a járműbe, minden létező csápjával egyszerre nyomva meg az indító gombot.
„Túléltem, ezt nem hiszem el” – szörcsögte boldogan, miközben a távolodó bolygó képét nézte a monitoron.
Ingmar ezenközben ismét a parton állt, ezért jól látta a távozó kapszulát, de úgy volt vele, hogy így most legalább olyan, mintha mi sem történt volna. „Pár napja jött, most meg megy, és akkor mi van?” – gondolta.

A jármű, földi időszámítás szerint négy héttel később landolt a Pángalaktikus Büntetés-végrehajtási Intézet leszállópályáján.
A bíró, és a jelenlevők félelemmel vegyes tisztelettel nézték, ahogy a gigászi lény kikászálódik a kapszulából. Kevesen fogadtak volna arra, hogy visszatér, arra pedig még kevesebben, hogy épp elmével.
- Helló – szólt a szörny a kirendelt fegyveresekhez – van még valami, vagy elmehetek?
A bíró megköszörülte a torkát, majd közölte a hivatalos álláspontot.
- Vádlott, az ön büntetése letelt, szabadon távozhat. Azt azonban el kell mondanom, hogy az eredeti elképzelés szerint, önt visszatérése esetén likvidáltuk volna, de szerencséjére az elmúlt hetekben történt egy kis változás, az álláspontunkat illetően. Kiderült, hogy az ergonok kihalása jótékony hatással van galaxisunkra. Az elmúlt időszakban, a térségben gyakorlatilag megszűnt a rablás, a kalózkodás, a drogcsempészet, a rabszolga kereskedelem, a terrorcselekmények és minden, ami ehhez a velejéig romlott fajhoz volt köthető. Technológiailag fejlettek voltak ugyan pikkelyes bőrükben, de ahelyett, hogy tisztességesen próbáltak volna viselkedni, mindig valami rendkívül galád dolgon törték a fejüket. Azt persze tudtuk róluk, hogy szociális beilleszkedés szempontjából mindig is problémás népség voltak, de ekkora pozitív változásra, az eltűnésüktől számított ilyen rövid időn belül, nem számítottunk. Ön, akaratán kívül felszámolta a galaxis egyik legégetőbb problémáját oly módon, ahogyan azt egyetlen felelős vezető sem merte volna megtenni.
Azzal együtt, egy csillagrendszer megsemmisítéséért köszönetet azért nem fogunk mondani önnek, hiszen az okozott kár így is felbecsülhetetlen, viszont hajlandóak vagyunk elegánsan úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Lekötelezne, ha megtenné, hogy helyet foglal azon komfortosabb business űrhajón. Tekintse a kormányzat ajándékának, nem kell visszahozni.
- Ööö, oké… Ha nincs más, akkor talán megyek is – szólt Guhtar, majd egy amolyan közép bamba képet vágva (már amennyiben egy ötvenszemű, óriási polip tud ilyet) beküzdötte magát a kiutalt járműbe, és haladéktalanul távozott.

Csak a teljesség kedvéért. Nem ment messzire. A szomszédos csillagrendszerben eladta az űrhajót, majd a kapott pénzből létrehozott egy alapítványt, amely felnőtt lények gyermekkori félelmeinek kezelésével foglalkozott, és azonnal jelentkezett páciensnek. De ez már egy másik történet.

 

---

 

Soltan Paul
Skange-i történet

Mindig is szerettem olvasni. Különösen a régmúlt eseményeit leíró műveket. Kora ifjúságomtól kezdve a Skange-i történet a kedvencem. Mikor először olvastam, jéghideg borzongással éltem át Ingmar Sjoeberg különös kalandját. Fiatal fejjel nem volt nehéz elképzelni a különös és baljós eseményeket, melyeket átélt. Sokan fel nem fedezett íróóriásnak látják a kikötőmestert, mások meg részeges alaknak, akit a hírnév szárnyára vett. Én azonban mindig hittem benne.

- Részletek -

1921. március 20.
- Csütörtök -
22 óra 41 perc

Kellemes napra virradtunk. Végre megérkezett a tavasz. A kemény tél utolsó hírmondója, Anne Skondjar hóembere is elolvadt. A saját szememmel láttam milyen bánatos volt a kis Anne, mikor csak egy tócsa fogadta kedvenc hó alkotása helyén. A reggelt itthon töltöttem Ulrika mellett. Máma nem nagyon volt kedvem kimenni a kikötőbe. Ám én volnék a kikötőmester, így végül muszáj volt. Arne Fritz hajói ma délben értek haza, szerencsére kint voltam, s fogadtam őket, ahogy illik. Mind koccintottunk a sikeres halászat örömére. Arne ugyan tiltakozni akart, mondván a fogás nem sózza be magát egyedül, de legényei végül rábírták a mókára. Késő délután szakadt csak vége az ünneplésnek, midőn Arne felesége betoppant a hivatalomat jelentő faházba. Sokáig nem felejtem el azt a pillanatot, ahogy Arne vigyázba vágta magát az asszonyka előtt. Mire hazajöttem, Ulrika már tudomást szerzett valahogy az italozásomról. Nem vont kérdőre, de most, ahogy e sorokat írom, hallom sírását a szomszéd szobában.

1921. március 21.
- Péntek –
23 óra 58 perc

Nehezen vetem papírra soraim. Furcsa dolgot véltem látni. Olyasmit, ami egyáltalán nem szokványos. Az igazat megvallva lehet, hogy csak képzelődtem. Reggel Ulrika, feleségem elment vásárolni a piacra, így nem volt semmi, ami otthon tartott volna. Valamiért rossz előérzet aggasztott egész délelőtt. Nem tudom megmondani az okát, hiszen a délelőtt legnagyobb részében gyönyörűen sütött a nap. Délutánra balsejtelmem végre igazolódni látszódott. Északról nyúlós, sötét felhők érkeztek. Szerencsére egy hajó sem volt kint a nyílt vízen. Néhány perccel öt óra után apró, lassú cseppekkel hullani kezdett az eső. Addig nem ittam egy kortyot sem, de az eső és a hideg rávett, hogy magamhoz vegyek némi szíverősítőt. Talán nem kellett volna, bár most sem bánom.
Azt a valamit este nyolc óra körül vettem észre. Először azt hittem a felhők szakadoznak, de az eső kérlelhetetlenül esett tovább. A fénypontot pedig továbbra is ki tudtam venni az égbolton. Magamhoz vettem az esőkabátomat s egy petróleumlámpával a kezemben kiléptem a mólóra. A fényes pont nem mozdult. Egy darabig legalábbis. Elsétáltam egészen a móló végéig. Az eső apró tűként szúrta az arcom. Vissza akartam menni az irodámba, hogy felmelegítsem magam, ám a különös fényjáték ott tartott. Alig múlhatott el pár perc, mikor a fénypont egészen valószínűtlen sebességgel eltűnt a látóhatáron. Érdekes módon a nagysága nem változott mozgás közben. Lehet, hogy a tengerbe zuhant. Viszont nem láttam sem robbanást, sem felcsapó tajtékot. Visszasietettem a bódémba és tovább iszogattam, az ital azonban már nem esett ugyanolyan jól. Most, ahogy e sorokat írom, már nem is vagyok biztos benne, hogy igaz volt-e, amit láttam.

1921. március 22
- Szombat -
21 óra 15 perc

Későn ébredtem. A fejem sajgott a péntek esti ivászat után. Miután bekaptam bőséges reggelimet, Ulrika keresésére indultam, mivel nem volt odahaza. Szombatonként, kora reggeltől kezdve, a barátnőit járta sorra, s fecsegtek megállás nélkül. Régebben a szombatjaink családi kirándulásokkal teltek. De azoknak az időknek vége. Elmúlt a háborúval együtt.
Feleségem legkedvesebb barátnőjéhez tartottam, amikor izgatott gyerekek hada futott el mellettem. Köztük futott Anne Skondjar, valamint Sigmar Fritz, Arne tízéves kisfia is. Alig értettem szavaikat, bár valami vándorokról fecserésztek. A gyerkőcök tovább siettek a főtérre, én viszont Lille Glomt háza felé irányítottam lépteimet. Ulrika és Lille már gyerekkorukból ismerték egymást. Mindig is jó barátnők voltak, s a háború után még tovább erősödött kapcsolatuk. Kicsit irigylem emiatt Lillet, lassan többet látja Ulrikát, mint én.
Mire elértem a házukat, kiderült nincsenek otthon. Egyik szolgálólányuk világosított föl, hogy bizonyára a főtéren vannak, ahová vándorkereskedők érkeztek ma reggel. Állítólag egy jós is jött velük.
Mire a főtérre értem, már Skange apraja-nagyja ott tolongott. Valóban kereskedők voltak, portékájukat a földre terített pokrócokra rakodták ki. Muzsikusok és mutatványosok is voltak a téren, a víztócsák közt ugrálva adták elő műsorukat.
Ulrikát és Lillet egy nagyobb, ló vontatta kocsi előtt találtam. Feleségem gyöngyöző kacagása mélyen megérintett. Ahogy közeledtem felé úgy éreztem nem érdemli meg, hogy fájdalmat okozzak neki. Ahogy megpillantott, újra elmosolyodott. Kedvesen köszöntöttem őket, ahogy illik. Cserébe elújságolták, hogy egy igazi jós érkezett hozzánk, aki éjszakánként fogadja a látogatókat. Ugyan butaságnak tartom a jövendöléseket, a hókuszpókusz jósokat, de nem akartam megbántani Ulrikát, így inkább vele mosolyogtam. Megbeszéltük, hogy este együtt eszünk, majd elváltunk. Siettem ki a kikötőbe, hiszen szombatonként is felügyelnem kellett a hajóforgalmat. Estig egyetlen korty alkoholt sem vettem magamhoz, hogy a feleségem ne érezze rajtam a szagát. Este nyolc körül értem haza. Ulrika pecsenyehússal és főtt krumplival várt. Láttam a szemén meglepődött, hogy nem érez alkoholt rajtam, s legbelül nagyon örültem, hogy sikerült kedveskednem neki.
Miután befejeztük a vacsorát, megkérdezte volna-e kedvem elkísérni a jóshoz. Ugyan nem tetszett már akkor sem az ötlet, de nem akartam vitába bonyolódni vele, így beleegyeztem. Nemsokára indulnom kell. Nincs kedvem hozzá, de Ulrika egy mosolyáért hajlandó vagyok vele tartani.

1921. március 23.
- Vasárnap -
15 óra

Nem tudom, mit tegyek. A sorsom hívom ki magam ellen? Vagy szemfényvesztés áldozata lettem? Egyik vagy másik igaz lesz, de melyik még nem tudom. Állandóan az a jóslat jár a fejemben. Nem bírom elfeledni, pedig nagyon szeretném. A szemem előtt látom őt, ahogy a gömbje fölé hajol, s halkan suttogja félelmetes szavait.
Tegnap este történt. Elkísértem Ulrikát hozzá. Sötét este volt, a Hold sem ragyogott az égen, s ha nem lett volna kiépítve a közvilágítás, az orrunk hegyéig sem láttunk volna. Mondtam is feleségemnek, hogy jobb volna visszafordulni, de addigra már a piac szélénél jártunk.
A kocsi ugyanott állt, mint a délelőtt folyamán, ám úgy éreztem valami megváltozott rajta. Így utólag visszagondolva már tudom mi volt furcsa, de akkor valahogy nem zavart annyira. A kocsirúd ugyanis az ellenkező oldalon állt, mint korábban. Ez, akkor és ott nem keltett bennem gyanút, de utólag nagyon furcsa gondolataim támadtak. A szekereket húzó lovakat mind egy szálig elvitték a város melletti mezőkre. Azért egyet sem hoztak volna vissza, hogy a szekeret megforgassák a helyén.
A jós már várt ránk. Testét fényes anyagból készített ruha takarta, fejére csuklya borult. Nem láttam mást az egész alakból, csupán két csizmája hegyét, és egy karvaly orrt.
Felsegítettem Ulrikát a fogatra, s utána akartam lépni, ám a jós megállított. Előbb tiltólag elém emelte a kezét, majd a fejét is megrázta. Dühösen tiltakozni akartam, de Ulrika és az alak sietősen bemásztak a kocsi belsejébe.
Körülbelül félóráig álldogálhattam, mire visszatértek. Feleségem nem szólt semmit, nem is mosolygott, de a szeme lázas tűzben égett, s olyan öröm csillogott benne, amit nagyon rég láttam utoljára.
Azt hittem mehetünk haza, s végre nyugovóra térhetünk. Tévednem kellett. Feleségem a legkedvesebb hangján kért meg, hogy beszéljek a jóssal, mert erősen hiszi, olyan dolgokat fedhet fel előttem, ami megváltoztathatja egész életemet.
Elemi erejű düh ragadott magával, s épp ki akart törni belőlem, midőn Ulrika szemébe pillantottam. Az érzelmek kavalkádja, amit benne láttam, azonnal lecsillapított. Félelem, szerelem, öröm, harag, mámor, düh, s még ezernyi apró érzés kavargott szemében. Nem akartam újra fájdalmat okozni neki, így kelletlenül, de felkapaszkodtam. A jós előre engedett, barátságos gesztusa azonban bizalmatlanságot váltott ki belőlem. Kezére pillantottam, majd szemét kerestem a csuklya alatt. A gyenge fényben azonban újra csak az orra hegyét láttam.
A kocsi belseje egészen puritán díszítésű volt. A helység egészét kerek asztal, s két hozzátartozó szék foglalta el. Az asztal tetején ott állt a gömb. Hátrafordultam, hogy gúnyos mosolyt villantsak a jós felé, az viszont már nem állt a hátam mögött. Villámsebesen visszafordítottam a fejem, s megláttam a fickót, amint az asztal ajtóval szembeni szén ül. Kezével intett, hogy foglalja helyet vele szemben. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy kiugrom a kocsi ajtaján, ám valami mégis visszatartott. A kíváncsiság. Kíváncsi voltam, hogy került mögém a jós, hiszen biztos voltam benne, van racionális magyarázata.
Leültem hát vele szemben, s vártam a produkciót. A jós ekkor lehajtotta a csuklyáját, s én végre megpillanthattam arcát. Fiatal, alig harmincon túli férfiarc nézett szembe velem. Egészen valószínűtlen kék szeme, szöges ellentétben állt koromfekete hajával. Ekkor figyeltem csak fel arra, hogy bár lámpást nem láttam sehol, mégis enyhe világosság fogadott minket odabent. Utólag visszaemlékezve a hideg is kiver, ha csak a történtekre gondolok, de akkor és ott nem érintett semmi váratlanul, mintha tudtam volna, mi következik.
A férfi megszólalt, egészen mély, mégis lágy, kedves hangon. Arra kért, mindaz, amit látni fogok nem csalás. A sors hozta úgy, hogy látnom kell bizonyos dolgokat, s utána döntenem, hogy hiszek-e bennük vagy sem. Ha hiszek, akkor embereket menthetek meg, s egy új életnek leszek a forrása. De, ha kétségeim lesznek a látottakkal kapcsolatban, akkor halál és kín fog várni rám.
Elhúztam a szám, jelezve varázsmaszlagával nem gyakorolt nagy hatást rám. Nem úgy, mint ami eztán jött. Az egész kocsi remegni kezdett. A falak pillanatok alatt elporladtak, a tető egy szemhunyásnyira elveszett a tomboló viharban. Vad szél cibálta a kabátomat. Megpróbált felborítani, ellökni. Az asztalba kapaszkodtam, hisz úgy láttam, olyan szilárdan áll, mintha kőből lenne. A jóst kereste szemem, de sehol sem láttam. Úgy eltűnt a másik székkel együtt, mintha felkapta volna a szél
Zuhogni kezdett az eső. Másodpercek alatt csuromvizes lettem. Fel akartam állni, kiáltani Ulrikának, hogy vigyázzon, de semmi sem sikerült. Izmaim megfeszültek, de a szél és eső hatására visszazökkentem a székembe.
A semmiből egy alak képe tűnt föl. Dübörgő motorral, Arne Fritz hajója vágott elém teljes életnagyságban. Háborgó víz vette körül, a hullámok átcsaptak a hajó korlátján. Láttam Arne félelemtől eltorzult arcát. Villámok cikáztak az égen, s egy hang suttogott a háttérben. „Március 31, március 31, március 31”. Ezt hajtogatta a hang megállás nélkül. Újabb villám csapott le az égből. A hang tovatűnt, Arne riadt arca azonban nem. Újabb hullámok támadtak a hajójára, a férfi küzdeni próbált a természet erejével. Élni akart. Mindhiába. Láttam, ahogy a hullámok sora meglöki és felborítja a halászhajót. Kiáltani próbáltam, de ezúttal sem sikerült. Lehunyt szemmel vacogtam a jéghideg esőtől.
Hirtelen melegem lett. Fullasztóan melegem. Azonnal kinyitottam a szemem. Minden égett körülöttem, ameddig csak a szemem ellátott. A piac, a templom, minden. S mindenki. Láttam a kis Anne Skondjart, lángoló kabátkában végigrohanni a kocsi előtt. Felismertem Lille Glomt fájdalmas sikolyát, s éreztem a sült, emberi hús, semmihez sem hasonlítható illatát. Hányinger tört rám, kapkodva próbáltam levegőt venni, a füst fojtogatott. A szemem könnybe lábadt, s ekkor meghallottam a hangot: április 30, április 30, április 30.
Zokogva borultam az asztal lapjára. A lángok alig karnyújtásnyira lobogtak tőlem. Gyereksírás térített magamhoz. Egy gyerek sírt valahol. Körbeforogtam, s Ulrikát láttam. Feleségem arcán angyali mosoly ült. Hitvesi ágyunkban feküdt, karjaira közt apró csecsemőt fogott. Hallottam apró sóhajait, s szinte éreztem leheletét. Egy nevet suttogott: Ingmar. A falon megláttam a naptárat. December 23.
Nem tudom, hogy tértem magamhoz, azt sem mennyi idő elteltével. Ott ültem a kocsin, az asztalt markolászva. Ujjaim elfehéredtek az erőfeszítéstől. A jós csuklyája alatt halvány mosolyt, s egy komor szempárt véltem látni. Segített felállnom, s miközben kitántorogtam az ajtón, nem tudtam álmodtam-e.
A kinti hűvösség viszonylag magamhoz térített. Órámra pillantottam. Meglepve láttam, hogy alig múlt el fél órácska, mióta bementem, holott jómagam több órányinak éreztem az eltelt időt. Ulrikához fordultam és el akartam mondani neki mindent, de feleségem gyengéden ajakamra tette az ujjat, s halk hangon elmondta, hogy, amit hallottam vagy láttam, csak rám tartozik. De, ha segítséget szeretnék majdan valamiben, rá mindig számíthatok.
Nem tudtam elaludni már tegnap este. Reggelig forgolódtam, s a történteken töprengtem. Megrázott minden egyes álomkép, de nem hittem bennük. Olyan életszerű volt minden, de ösztönös viszolygásom gátat szabott vad elképzeléseimnek. Hogy is lehetne mindaz valós, amit átéltem. S vajon tényleg átéltem-e? Vagy csupán illúziót láttam, szemfényvesztést, semmi egyebet. Ma reggel inni akartam, felejteni, de nem voltam képes rá. Néztem a boros flaskát, s undor kúszott föl a torkomon.
Fogalmam sincs, mihez kellene kezdenem, de az idő remélem választ ad kétségeimre.

1921. március 28.
- Péntek –
23 óra 11 perc

Azon tépelődöm helyesen cselekedtem-e. Ma reggel csodálatos nap virradt ránk. Már majdnem egy teljes hete, hogy a jósnál jártam. Március 31-e, csupán háromnapnyira. Arne Fritznek, pedig esze ágában sincs újra kihajózni. Ellenben olyan titokzatos képpel szaladgál már napok óta, hogy biztos lehet benne az ember, valamit tartogat számunkra.
A déli harangszónál kiderült, hogy miért. Hangos pöfögéssel futott be a gőzhajó a kikötőnkbe. A falu apraja-nagyja eljött, hogy láthassa a fémszörnyet, Arne Firtz új halászhajóját. Csodálatos volt a maga nemében. Harminc méter hosszú, hét méter széles, csupa fém hajóteste, csillogott a nap fényében. A halászmester mindenkinek, még a legkisebb lurkóknak is megengedte, hogy felmehessenek a hajójára. Én a stégen várakoztam, míg a falubeliek kíváncsiskodtak. Állandóan a jóslaton törtem a fejem. Ez a fémbárka nagyon-nagyon hasonlított Fritz álombeli masinájára.
Miután mindenki kielégítette kíváncsi vágyait, Arne a hídra lépett és ünnepélyesen bejelentette, másnap elindul halászni az új bárkával. A legtöbben megtapsolták merész kijelentését, néhányan aggódva néztek rá, a maradék pár ember, viszont kifejezetten csúnyán bámulta Arnet. Közéjük tartozott a felesége is. Jómagam is rosszallóan csóváltam a fejem. Nem szerencsés az évnek ebben a szakában halászatra indulni, hisz a tavaszi viharok nem egy hajót süllyesztettek már el. A halrajoknak ugyan édes mindegy milyen idő tombol a vízszint fölött, Arne ellenben veszélyeztetheti magát és a legénységet is.
Fritz bejelentése után a tömeg lassan elpárolgott. Mindenki ment a dolga után, a halászlegények, Arne és jómagam maradtunk csupán a kikötői stégen. A halászmester csodálattal bámulta új szerzeményét, s legényeire is átterjedt jókedve. Beszélni akartam neki a jóslatról, ám végül csak jó szerencsét kívántam. Keserű ízt éreztem a számban. Legutóbbi indulásakor még másképp köszöntem tőle. Akkor a „jó szelet” is beletartozott a szövegembe. Kétségek közepette tértem vissza a házikómba.
Ebéd után beszélni akartam a jóssal, de nyomát sem láttam a szekerének. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A vándorkereskedők viszont még kínálták portékájukat, így odamentem egyikükhöz s kikérdeztem a jósról. Meglepő dolgokat árult el. A jós kocsija, csak közvetlen Skange előtt csatlakozott hozzájuk. Azelőtt sohasem látták még, pedig az Északi-tenger majd minden halászvároskáját bejárták már. Köszöntem segítségét, de tovább próbálkoztam a többivel. Mindegyikük ugyanazt a választ adta. Nem látták még. Nem ismerik. Nem tudják hová tűnt.
Már sötétedett mire hazaértem. Ulrika ezúttal is valóságos lakomával fogadott. Vacsora közben többször is megszorítottam a kezét, s egy csöppel sem ittam több bort, mint amennyit az illem megengedett. Feleségemet láthatóan örömmel töltötte el, az ivószokásomban beállt változás.

1921. március 31.
- Vasárnap -
18 óra 19 perc

Félelmetes vihar tombol a tengeren. Már több mint egy órája tart. Arne tegnap kihajózott, s még nem ért vissza. Rossz előérzetem van. Nagyon rossz.

1921. április 3.
- Szerda –
17 óra 48 perc

Egy órája futott be a Királyi Haditengerészet mentőcsónakja. Hajója, a Felség jogara, a nyílt vízen horgonyzott. A vasárnapi vihar, mely több órán keresztül tombolt, több tucat hajót süllyesztett el. A Felség jogara szintén a tengeren tartózkodott abban az időszakban. Jó pár tengerészt sikerült kimenteniük, ám elég hajót láttak nyomtalanul elmerülni a habokban, ahhoz, hogy kötelességüknek érezzék elvinni a szörnyű hírt a hajók kikötőibe.
Délben érkezett a fregatt kikötőnk közelébe. Zászló és fényjelekkel adták tudomásomra, milyen céllal érkeztek. Moccanni sem bírtam. A lábam a stég fájához tapadt. A lélegzetem ki-kihagyott rémületemben. Igazat láttam. Nem álom volt, nem illúzió: a valóság.
Percekkel később tértem csak magamhoz annyira, hogy felelni tudjak. Időközben a hajó legénysége le nem tudta képzelni, mi történhetett velem a parton. Többek fogadtak, hogy szívszélütést kaptam a hirtelen hírek hallatán, mások ellenben arra tettek volna tétet, hogy félrenyeltem és úton vagyok a menny vagy a pokol felé. Később mesélte el a partra szálló matrózok egyike, ezt nekem. Más körülmények között jót nevettem volna, de ma semmi kedvem nem volt vihorászni.
Letaglózott Arne halálhíre. A haditengerészek látták a hajóját. Azt mondták nekem a kapitány mindent megpróbált, hogy túlélje a hullámokat, de a hajója túl kicsi volt ahhoz, hogy a nyílt tengeren kibírjon egy akkora vihart.
Én adtam át a szörnyű halálhírt, Fritz özvegyének. A máskor harcias asszony, megtörten, csak a karomba kapaszkodva bírt talpon maradni. Lelkifurdalás gyötört, ahogy ránéztem. Bűnösnek éreztem magam, amiért nem próbáltam meg, leállítani Arnet. Amiért nem hittem a jóslatban. Pedig a jós előre megmondta: „Ha hiszek, akkor embereket menthetek meg, s egy új életnek leszek a forrása. De, ha kétségeim lesznek a látottakkal kapcsolatban, akkor halál és kín fog várni rám”. Halál és kín. Mindkettő utolért. Arne nincs többé, s én kínok közt gyötrődöm. Ha nem vethetném papírra, látomásom, érzésem, talán bele is örülnék a gyötrő kétségekbe.

1921. április 14.
- Vasárnap –
19 óra 33 perc

Ma tudtam meg, hogy Arne halotti szertartására harmincadikán kerül sor. Erna Fritz estig tartó gyászmisét rendelt meg a paptól. Linus atya egyáltalán nem örült a felkérésnek, de az özvegyet nem akarta megbántani, ezért elvállalta a megerőltető feladatot. Nem örülök én sem az egész napos virrasztásnak. Fogalmam sincs, hogyan akadályozhatnám meg azt, ami minden valószínűséggel be fog következni.

1921. április 29.
- Hétfő -
20 óra 31 perc

Beléptem az önkéntes tűzoltók egyesületébe. Ez a legkevesebb, amit tehettem. Ulrika támogatott ebben a döntésben. A tűzoltók megbízható, kemény legények, s nem mellesleg van egy fő szabályuk, ami különösen tetszett Ulrikának. Mindig józannak kell lennünk. Pár héttel korábban még nehezen fogadtam volna el ezt a kikötést, de most úgy érzem könnyebb, mint reméltem.
Próbáltam híreket szerezni a jósról. Egy héttel korábban elvitettem magam a közeli Hansebjorg faluba. Élt ott egy ismerősöm, akire mindig bizton számíthattam. Őt akartam fölkeresni kérdéseimmel.
A faluba érve keserves meglepetésben volt részem. Ismerősöm nemrégiben hunyt el, a falu több lakójával egyetemben. Gyors lefolyású járvány söpört végig Hansebjorgön. Sokan elkapták a betegséget, s csak kevesen élték túl. Betértem a helyi kocsmába, hogy hírek után tudakozódjak. A kocsmáros szerint azok a vándorkereskedők hozták be a járványt magukkal. Faggató kérdésemre, miszerint volt-e jós köztük, felvonta szemöldökét, s ki akart zavarni a fogadójából. Ám végül meggondolhatta magát, mert válaszolt. Tisztán emlékezett a jósra, s a kocsijára. Sokuknak jósolt valamit. A kocsmárosnak is. Állítólag előre tudta, hogy el fogok jönni Hansebjorgba, hogy beszéljek Hansszal, a csapossal.
Késő délután értem aznap haza. Ulrika nem faggatott, de láttam a szemében, hogy fél. Fél, hogy olyasmi történik velem, amit nem akar.
Ma még beszélni akarok vele. Megpróbálom elmondani, ami a szívemet nyomja.

1921. május 2.
- Csütörtök -
21 óra 26 perc

Viharos reggelre ébredtünk. Megállíthatatlanul zuhogott az eső. A zsalukat tépte, cibálta a vad erővel fújó szél. Itthon maradtam. Megpróbáltam feldolgozni a két nappal korábban történteket. Ulrika még mindig fáradt volt, hagytam pihenni. Kilopództam a hálóból, s átjöttem a dolgozószobámba leírni az eseményeket.
Április harmincadikán, reggel kezdődött minden. Erna Fritz fekete gyászruhájában házról-házra járt. Kisfiát is magával hurcolta. Sigmar tehetetlenül tűrte, hogy anyja kézen fogva vigye magával. A kisgyerek szemében egy könnycsepp sem csillogott, valószínűleg még fel sem fogta, mi történt az apjával. Erna asszonynak ezzel szemben állandóan patakzottak a könnyei. Azok után, ahogy viselkedett a férjével, szinte el se hittem, hogy ennyire szerethette. Hozzánk dél fele toppantak be. Ulrika meleg teával és saját készítésű süteménnyel fogadta őket. Csendben fogyasztottuk az ételt, italt. Ulrika biztosította Ernát, mennyire sajnáljuk, ami a férjével történt, s csak szóljon, ha bármiben segíthetünk.
Ernát figyeltem. Sötét szemeit, melyek tele voltak fájdalommal és értetlenséggel. Olyan hirtelen kezdett beszélni, hogy megdöbbentem. Elmondta, hogy Arne és ő is beszéltek a jóssal. A férfi olyan dolgokat mondott, amiket értetlenül fogadtak. Tudta, hogy Arnénak új hajója érkezik, holott még neki, a feleségének sem árulta el egészen a megérkezést megelőző éjszakáig. Arne ezt a kihajózása reggelén mesélte el, egy másik borzasztó jóslattal együtt. A szemfényvesztő állítólag megjósolta a vihart, de azt is, hogy túléli. Ezért indult el Arne annyira bátran.
Valamit beszélt még tovább, de már nem hallottam a szavait. A jós nem hazudott, valóban túl kellett volna élnie. Nem lett volna szabad hagynom, hogy kihajózzon. Akár erővel is vissza kellett volna tartanom. Nem hittem magamban, az előrejelzésekben, sőt a jóslatban sem.
Nem emlékszem már, mikor és hogyan hagyták el a házunkat. Egész délután csak támolyogtam. Úgy éreztem magam, mint egy bokszoló a padlón, közel a K.O.-hoz.
Feleségem próbált türelmes lenni velem, de a délután folyamán kifakadt. Kérte, osszam meg vele, ami legbelül nyomaszt. Rátekintettem, szemébe fúrtam szemem. Nem voltam képes továbbra is egyedül hordani a terhet. Mindent elmondtam neki. A jóslatot, Arne halálát. Azt, hogy megmenthettem volna, ha hiszek. Az esti jóslatról is beszéltem neki. Tudnia kellett, mi várhat ránk. Halál, kín, fájdalom. December 23-káról nem ejtettem szót, nem tudtam hogy érezne.
Mondandóm végeztével lehajtotta fejét és pár percig nem szólt semmit. Végül feltekintett, szemei könnyben úsztak. Kitört belőle a zokogás, alig értettem szavait. Neki is jósolt a titokzatos férfi. Sokat tudott rólunk, kettőnkről. Tudta, hogy volt egy fiúnk, Ingmar, aki meghalt a háború alatt. A jóslat szerint, hatalmas felelősség fog rám hárulni a közeli jövőben. A varázsló szerint, ha Ulrika végig kitart mellettem, nem kérdez semmit, de segít, ahogy tud, megváltozom. Leszokom az italozásról, újra a régi, hőn szeretett Ingmar leszek.
Átöleltem, s percekig álltunk mozdulatlanul, élvezve egymás közelségét. Magamhoz szorítottam és gyengéden megcsókoltam. Nem húzódott el, hanem visszacsókolt. A karjaimba vettem majd felvittem a hálószobánkba. A délután hátralevő része úgy röppent el, hogy észre se vettük. Úgy éreztem megújítottuk eskünket. Jóban-rosszban, míg a halál el nem választ.
Alig, hogy besötétedett, elindultunk a végső búcsúztatásra. Linus atya egész nap a koporsó fölött görnyedt, s imádkozott az elhunyt lelki üdvéért, ezért este már úgy nézett ki, mintha ő maga is a halál küszöbén állna.
A templomban nappali világosság fogadott mindenkit. A templomszolga rengeteg gyertyát gyújtott meg. Reméltem nem lesz baj belőle, pedig tudtam, hogy ennyi gyertya könnyen okozhatja a látomásomban átélt tűzvészt.
Linus atya öreges hangja zökkentett ki töprengésemből. Megkezdte a halotti szertartást. Mivel mindenki ismerte Arnét, így nem vesztegette az idejét azzal, hogy bemutassa az elhunytat előttünk. Csupán a tulajdonságait sorolta föl: szerető férj, gondos apa, a közösség meghatározó egyénisége volt. Valamint a község halásza. A mindenki által tisztelt és szeretett Arne Fritz.
Ahogy az atya befejezte mondandóját, lassanként mindenki kezdett haza indulni. Anne Skondjart kerestem a tömegben, de nem láttam sehol. Anyja és apja, Helga és Titus, Ernát támogatták. Lille Glomt a közelben beszélgetett Linus atyával.
Ulrika belém karolt és a többiekkel együtt kisétáltunk a templomból. Alig távolodtunk el, mikor sikoltás vágott a sötét éjszakába. Visszafordultunk. A templom ablakain lángok csaptak ki. A térde, úgy éreztem megroggyant, de sikerült felülkerekednem és futni kezdtem Isten háza felé. Mozgás közben láttam, ahogy a templom ajtaján Linus atya botladozik ki. Papi ornátusa kormosan lógott vállain. Mellé értem, s felrántottam a földről. Hátrébb vonszoltam, messze a lángoló parókiától. Linus atya, köhögve próbált levegőt venni. Az emberek szintén visszasereglettek, így a gondjaikra bíztam. Vissza akartam térni a lángoló épülethez, de az atya szavai megállítottak egy pillanatra. Látta, ahogy a kis Anne, Lille és Sigmar bent ragadnak a templomban. Nem gondolkodtam tovább. Csak halványam emlékszem mi is történt. Láttam magam berohanni a tűzbe. A gyerekek neveit kiabálhattam, mert lassan Sigmar arca tűnt fel előttem. Megmarkoltam a karjánál, s kirontottam vele a szabadba. Időközben megérkeztek önkéntes tűzoltó társaim is. Vödrökkel hordták a vizet, s próbálták oltani az épületet.
Visszaugrottam a tűzbe. Lillet és Annet nem találtam sehol. Az emeltre is felfutottam, bár a lángok több helyen megpörkölték a testem. Izzadságom szinte azonnal elpárolgott testemről. Az emeleti fordulóban találtam rá a füsttől félájult Lillere és a kis Annere. Nem töprengtem. A vállamra kaptam őket és siettem le a lépcsőn. Tűzoltó társaim beszámolói alapján pokoli szerencsém volt. A tető abban a pillanatban szakadt le, mikor kizuhantam a bejáraton. Én azonban nem emlékszem másra a tűzön és a füstön kívül.
A kinti hűvösség lassan magamhoz térített. Az emberek csodálattal tekintettek rám. Felpillantottam, s Ulrika arcát láttam. Segített felülnöm. Ruháim kormosan feszültek sajgó tagjaimon. Annet és Lillet épp Fereyd doktor vizsgálta. Odasántikáltam hozzájuk, s megkérdeztem a doktort, hogy van a két beteg. Szerinte, ha nem viselkedem önfeláldozóan biztosan meghaltak volna, így azonban megúszták füstmérgezéssel.
Ennyi elég volt számomra. Ulrika kezét fogva hazatántorogtam.
Ma reggelig ki voltam téve Ulrika határtalan szeretetének. Úgy gondozott, mint soha más. A doktor a tűzeset után eljött hozzánk, s kivizsgált. Megállapított néhány égési nyomot, amiből szerinte jó eséllyel néhány hét alatt kigyógyulok. Ulrika szerelmének hála két nap alatt felgyógyultam.
A jóslat beteljesedett. Engem viszont nem hagy nyugodni, ki volt a jós és miért fedte fel előttünk a történteket.

1921. augusztus 11.
- Szerda –
13 óra 41 perc

Alig vagyok képes írni a boldogságtól. Ulrika most újságolta el, hogy terhes. Eddig semmit sem vettem észre rajta. Alakja ugyanolyan kecses maradt. Igaz, első terhességekor sem hízott el. Rettentő boldognak érzem magam. Az öröm majd elfelejtette velem a küldetésem. A jós utáni kutatást. A tegnapi nap folyamán sikerült végre beszereznem a legújabb kiadású térképet partvidékünkről. Információim alapján egy vázlatot próbáltam összehozni a jós útjáról. Döbbenetes felfedezést tettem. A jós útvonala nyílegyenesen áthaladt, Skange, Hansebjorg, Lilleborg, Aeseluund, Hanka városokon. Piros irónnal behúztam a vonalat a térképre. Minden kétséget kizáróan egy törésmentes egyenes jött ki. Meghosszabbítottam a végpontjait kelet-nyugat irányban. Nyugatra a vonal átért a határon, s csak közel ötszáz kilométernyi távolságban ütközött városnak. Elvetettem azt az irányt. Keletre fordultam. Elmosolyodtam a látványtól. Sannefjord, országunk legkeletebbre fekvő városkája feküdt a vonal végpontján, egészen közel a határhoz. Alig több mint hetven kilométerre Skangetől. Információim alapján ebben a városban még nem járt a jós. Reméltem így is marad, amíg oda nem érek.

1921. augusztus 20.
- Péntek -
17 óra 9 perc

Itt vagyok hát Sannefjordban. Reggel érkeztem meg. Rögtön a városka fogadójába siettem. A helyi fogadóst kikérdezve heves izgalom járt át. Épp érkezésem előtti délután érkeztek vándorkereskedők Sannefjordba. Szerencsém volt, hogy időben indultam el.
Pedig Ulrika nem akart elengedni. Rimánkodott, kérlelt, könyörgött, hogy maradjak mellette. Bár a szívem szakadt bele, de nemet kellett mondanom. Elmagyaráztam neki, hogy a jósnak köszönhetjük azt a csodálatos változást, amin keresztül mentünk. Köszönetet kell neki mondanom. Úgy tűnt, megértette. Legbelül mardosva égetett a féligazság. Igen, köszönetet mondok neki, de meg akarom tudni, miért tette mindazt, amit, s hogyan volt mindez lehetséges.
Délben lesiettem az étkezőbe. Alig tartózkodott pár ember a teremben. Nem lepődtem meg, biztos voltam benne, hogy a jós itt is felhívta már magára a figyelmet. Csendben fogyasztottam ebédemet. Közben azon rágódtam, hogyan fogok beszélni a férfival. Várjam meg, amíg teljesen egyedül marad és surranjak be a kocsijába, mint valami betörő? Vagy addig ne moccanjak a kocsija elől, míg észre nem vesz? Egyik sem tűnt túl életképes ötletnek. Úgy határoztam, hagyom sodortatni magam az eseményekkel. Első lépésként kisiettem a főtérre, ahol az árusok már hangos szóval kínálgatták portékájukat.
A jós kocsija a tér szélén állt. A csuklyás férfit sehol sem láttam, de biztos voltam benne, hogy ott van. Szinte éreztem a jelenlétét. Közel egy órát várakoztam a téren, állandóan a kocsit lesve. Emberek jöttek-mentek, beszélgettek, de senki nem indult el a szekér felé. Ami még megdöbbentőbb volt, abból sem mozdult ki senki. Mintha csak valami teherkocsi lett volna.
Tizenhét óra előtt néhány perccel fejeztem be a nézelődést. Tudom, hogy itt van a városban, de a kocsija körül nem láttam. Tovább kell kutatnom. Végig járom a várost, s addig nem térek nyugovóra, míg a nyomára nem akadok.

1921. augusztus 20.
- Péntek –
23 óra 51 perc

Uramisten! Alig kapok levegőt, szinte fuldoklom, miközben papírra vetem soraimat. Nem hiszem el, hogy igaz, ami történt. A jós… Az Isten szerelmére, nem lehet, hogy igaz! De nem tudom megmagyarázni a történteket. Csoda, igazi csoda!
Hat óra körül fogtam nyomot. Fél hatkor az egyik helyi lakos látta a csuklyás jóst, amint a közeli fjordok felé vette az irányt. Szerette volna, ha jósol neki valamit, de a férfi egy kézlegyintéssel elzavarta. A helyi nő elmesélte, hogy dühödtnek akarta érezni magát, máskor úgy érzett volna, de a titokzatos alak legyintése után inkább nyugalom szállta meg. Visszasétált a házába, s nem is tekintett a férfi után.
Köszöntem az útbaigazítást, s jómagam is a fjordok felé siettem. Erre már nem volt semmilyen világítás, csupán a Hold és a csillagok tündököltek. Erős kísértést éreztem, hogy visszatérjek a fogadóba, de végül erőt vettem magamon és folytattam utam.
A sziklák közt felcsapó víz teleszórt permetével. Fázni kezdtem. Elfáradtam, haza akartam menni. Haza, Ulrikához. Átkoztam magam, amiért vállalkoztam erre a sehova sem vezető útra. Vissza akartam térni Sannefjordba, megfordultam ám a döbbenettől szinte gyökeret vert lábam a sziklába.
Ott ült előttem a jós. Apró tábortüzet szított egy kormos faággal. A hátam mögött bukkant fel, pedig nem lehetett ott, amikor jöttem. Lehetetlen volt, és mégis ott ült! Mozdulni próbáltam, de sehogy sem sikerült. A csuklyás alak felém fordult és intett, hogy menjek közelebb. Újra lépni próbáltam, s ezúttal sikerült is. A tűz két oldalán nagyobbacska kövek voltak. Az egyiken a jós üldögélt, így félve ugyan, de leültem a másikra.
Próbáltam benézni a csuklyája alá, de a tűz fényében sem láttam semmit. Ez még jobban megijesztett. A jós ekkor beszélni kezdett, szavai beleégtek memóriámba.
- Újra találkozunk, Ingmar! – hangja fiatal férfi benyomását keltette. – Oly sokáig vártál rám, s most mégsem bírsz megszólalni.
- Ki vagy, te? – nyögtem ki végül.
- Ez a legfontosabb kérdésed, Ingmar? – felsóhajtott. – Ti, emberek olyan semmitmondó dolgokra vagytok kíváncsiak. Rendben, válaszolok a kérdésedre. A nevem, Uriel.
- Mint az arkangyalnak – suttogtam magam elé.
- Valóban – szavai közben hátrahajtotta csuklyáját. Középkorú arc nézett rám. Fejét félrehajtva, pár ágat dobott a tűzre. Ahogy a fény az arcára esett, döbbenten kiáltottam fel. Az arc elmosódottá vált, szinte átütött a csont fehérsége. Ahogy visszafordult, újra a középkorú férfi nézett szembe velem.
- Meglepődtél, Ingmar – mondta, nem kérdezte. – Sokféleképpen hívtak, hívnak. Van, aki Urielnek nevez. Van, ki angyalnak. Te ellenben jósként gondolsz rám, Ingmar. Kellemes név, olyan titokzatos – felnevetett. Hangja ezúttal egy fiatalemberé volt. – Kérdezz, Ingmar! Ne légy zavarban!
- Miért jöttél el hozzánk? – kezdtem.
- Eljött a próbátok ideje, Ingmar. Az emberiség lassan felnő, biztosnak kell lennünk benne, bíztok majd magatokban.
- Lennünk? – hebegtem.
- Természetesen, Ingmar. Mi mindig többen vagyunk.
- Miért pont engem választottál ki?
- Mindenki kiválasztott volt, de nem mindenki hitt benne. Elsőként a faludba, Skangebe szálltam alá. Odafent nyomon követjük az embereket. Láttunk téged is. Láttuk a benned rejlő lehetőségeket, miket eltékozolsz. Én csupán elindítottalak azon az úton, amely mostani nemes lelkedhez vezetett. Ez mindig benned lapult, csak elfelejtettél hinni benne. Elvettek tőled valamit, ami a romlás útjára lökött…
Könnyek buggyantak ki szememből. Első, egy szem fiamra gondoltam, kit magával ragadott a háború. Elvesztése szinte őrületbe kergetett, az italba menekültem. Kerültem mindent, ami jó, ami helyes.
-… én csupán elindítottalak utadon – fejezte be Uriel.
- Merre visz az utam?
- Ezt neked kell megtalálnod, Ingmar! – Uirel felállt, kihúzta magát. Az égboltot nappali világosság öntötte el. Uriel hátából tollas szárnyak törtek elő. Mosolygott, majd a fénybe emelkedett.
Fogalmam sincs mennyi ideig ülhettem ott, a tűzbe bámulva. Lehet, hogy csak percekig, lehet órákig. Amit átéltem olyan volt, mint egy csoda. Alig bírtam felfogni, s még most is nehezen értem.

1921. december 23.
- Szombat -
19 óra 33 perc

Ulrika már több mint két órája vajúdik. A bábaasszony mindent rendben lévőnek talált. Rám parancsolt, hogy várjak a hálószobán kívül, majd hív, ha szükség lesz rám.
Bejöttem a dolgozószobámban, hogy az Útról elmélkedjek, de most minden gondolatom Ulrika, s a kis jövevény körül forog. Képtelenség, így gondolkozni.

1921. december 23.
- Szombat -
20 óra 35 perc

Csoda történt! Újabb csoda. Megszületett a kisfiam. Ingmarnak neveztük el, Ulrika ragaszkodott hozzá, hogy az én nevem adjuk neki is. Csodálatos hangulatban vagyok. Itt ülök, Ulrika mellett a hitvesi ágyon, s miközben e sorokat írom, már itt sírdogál sarjam, szerelmem ölében. Hálát adok az Úrnak, hogy újra megadatott nekem ez a boldogság.
Linus atya holnapra várható. Ma már többször bekopogott, kérdezvén, mikor keresztelheti meg Skange új lakóját. A mai napon túl sokat szenvedett Ulrika, így az atyának várnia kell holnapig.
Nem utolsó sorban Karácsony előestéje van. Az ajándékom pedig megérkezett.

1922. március 3.
- Hétfő -
12 óra 10 perc

Ma végre megértettem merre is vezet utam. Kora reggel befutott egy norvég kereskedőhajó, elcsigázott utasaival. Hatalmas ládákat cipeltek a stégre, bár alig bírták. Kikötőmesterként, hivatalból jelen kellett lennem.
Egyikőjük, alig huszonéves fiatalember, nem bírta el a cipelt súlyt, s ládástul belezuhant a vízbe. Abban a pillanatban merülni kezdett, s a tengerészek rémült ordításából azt vettem ki, hogy nem tud úszni. Gondolkodás nélkül a habokba vetettem magam, s sikerült kimentenem a fuldokló fiatalt.
A matrózok hálás köszönettel fogadtak, miután átöltöztem, s fabódémból vittem száraz ruhákat a vízbe esettnek is. Isteni gondviselésről beszéltek, s arról, milyen jó, hogy pont akkor ott voltam.
Ekkor értettem meg. Az a célom, hogy ott segítsek az embereknek, ahol csak tudok.

[*]

Oly sokszor olvastam a naplót, hogy majd kívülről tudom már. Mégis képes vagyok újra és újra kézbe venni. Az egész oly mesés, de én tudom, hogy igaz. Érzem, nem hazugság. Apám halála után olvastam először. Anyám bízta rám, hogy őrizzem.

Ingmar vagyok. Ingmar Sjoeberg.

Skange, 1997. április 23-a