Interjú Eve Rigellel

Jó érzés hinni, hogy része lehetek az univerzumnak

(Beszélgetés Eve Rigel íróval)

Ír, szerkeszt, szervez, írókört vezet – hatalmas elánnal dolgozik. Néhány kurta esztendő alatt többet produkált, mint néhányan egész életükben. Szelíd embernek ismerjük, pedig igazából nincs galambepéje; bizonyos személyeknek jobb, ha sohasem találkoznak vele. Viszont a barátságot, a becsületességet nagyon mélyen értékeli – és viszonozza. Félni nem fél senkitől. Nehéz helyzetek voltak az életében; szívósságával és akaraterejével tette magát túl rajtuk, nem keseredett meg. Nem szokása feladni.

L. N. Peters: Hogyan lettél író?

Eve Rigel: Mielőtt válaszolnék, felvetődik itt egy másik kérdés: írónak nevezhetem-e magam egyáltalán. Nem vagyok profi, nem az írásból élek, viszont megjelent pár művem az elmúlt években, és ha ennyi elég a definícióhoz, akkor talán majd a sokadik regényem után elmondhatom, hogy író lettem. E röpke eszmefuttatáson túl azonban nekem is megvan a magam története az „íróvá válásról”. Attól kezdve, hogy megtanultam olvasni, foglalkoztatott a gondolat, hogy én is írhatnék történeteket. Azt hiszem, én voltam az egyik legaktívabb könyvtárba járó Pilisen, akiből egy idő után elege lehetett a könyvtáros néninek, mert teli szatyrokkal jöttem mentem hetente-kéthetente, és emiatt sok adminisztrációt gyártottam neki. Tizenéves koromban egyszer írtam egy sci-fi novellát az akkor még létező Ország-Világ magazinba, de persze semmit sem értem el vele.

Az egykori Ország-Világ címlapja

Ha jól emlékszem, hibernálás meg galaxisok közötti, űrhajó nélküli utazás is szerepelt a történetben, de a zsűri nyilván nem méltányolta azt sem, hogy kockás papírokra kézzel írva küldtem be a művet. 1998-ban indultam a Kiskegyed novellapályázatán véletlenül (nem olvastam rendszeresen azt a magazint), és második helyezést értem el. Nagyon felemelő érzés volt nyomtatásban látni a szövegemet, és hogy olyan sok embernek tetszett – a műveket az olvasók véleményezték. Ezután sajnos éveket kellett kihagynom különféle betegségek és egyéb problémák miatt, majd 2004-ben megírtam az első regényemet, amely azóta is a szekrény mélyén hever, nem szándékozom elővenni. Viszont nagyon szerencsés voltam, mert az akkor Pilisen élő Szántó Tibor (Benjamin Rascal) hajlandó volt elolvasni és véleményezni a regényt.

Benjamin Rascal egyik könyvének címlapja

Ellátott tanácsokkal, amelyek nagyon hasznosnak bizonyultak, ráadásul a mai napig jó barátságban vagyunk Tibivel. Az igazi fordulópontot a 2005-ös HungaroCon jelentette. Ammerúnia tagként voltam ott jelen, és ismerkedtem meg Nemes Istvánnal és a cherubionos írókkal. Onnantól datálódik a kapcsolatom velük, nagyon hálás vagyok a barátságukért és azért, hogy befogadtak a csapatba. És nagyon hálás vagyok Nemes Istvánnak, akit jó barátomnak és mentoromnak tartok. Rengeteg segítséget kaptam tőle, gyakorlatilag ő tanított meg írni. Fontos nekem a türelme és a bizalma, amely folyamatosan árad felém.

Nemes István

L. N. Peters: Mennyiben tartod Magad a tanítványának?

Eve Rigel: Teljes mértékben. Nagyon szerencsés vagyok, hogy lehetőséget kaptam tőle a bizonyításra. Tudni kell, hogy István az elfoglaltsága mellett ritkán tud időt szakítani kezdő írók pátyolgatására, mindemellett türelmes és lehetetlenség összeveszni vele. Ritkán dicsér, ha valami nem tetszik neki, egyszerűen kinevet, poént csinál a műveim egyes részeiből, csípős megjegyzéseket tesz a szövegemre, de akkor sem lehet haragudni rá, mert eléri a célját: örökre bevésődik, mikor, mit csinálok rosszul. Ha az írás során ismét hasonló helyzetbe kerülök, eszembe jut, mit mondott erről István, és már húzom is ki a szöveget. Túl ezen próbálom megtalálni a saját hangom, de többen mondták már, hogy a stílusom némileg hasonlít Istvánéhoz.

L. N. Peters: Hogyan foglalnád össze eddigi írói pályafutásodat?

Eve Rigel: Nem nehéz összefoglalni, mert egyelőre könnyedén össze tudom számolni a megjelent műveimet. Azonban úgy gondolom, a neten fellelhető írásaim éppolyan fontosak, mint a nyomtatásban publikáltak. Nincs belőlük sok, de azok voltak a kezdő tipegéseim, és jól mutatják az irányt és talán a fejlődést is. Épp ezért nem javítok rajtuk, bár most már látom, min lehetne… hagyom, hogy az olvasók leszűrjék a következtetéseiket. Eddig két fantasy regényem jelent meg nyomtatásban, és hamarosan egy tudományos-fantasztikus regényem is napvilágot lát – jelenleg nyomdában van. Továbbá előkészítés alatt van egy misztikus-romantikus regényem, amely a ProBook kiadó gondozásában jelenik meg heteken belül. A műveim többnyire a Cherubion Kiadónál jelennek meg antológiákban – általában kisregények, javarészt fantasy műfajban. Az írói pályafutásom legelején tartok. Épp csak próbálgatom az oroszlánkörmeimet. Remélem (szeretném hinni), hogy még sok lehetőségem lesz megtalálni a valódi stílusomat és a műfajt, amiben kifejezhetem a gondolataimat és érzéseimet.

L. N. Peters: Eve, azért ez már nem a pályafutás legeleje.

Eve Rigel: Az úgynevezett „napi szintű” írással mindössze öt éve foglalkozom. Attól számítva, hogy Szántó Tibi tanácsára elkezdtem rövid történeteket alkotni regényírás helyett, az első fantasy novellám viszonylag hamar, 2005-ben jelent meg. Azóta egyszerűen még nem volt elég időm arra, hogy „jelentős” műveket hozzak létre. Az olvasók még alig ismernek, a szerzői nevem csak egy szűk réteg számára mond valamit. A vélemények nagyon ellentmondásosak és szélsőségesek: vagy magasra emelnek, vagy megpróbálnak a sárba döngölni. Ugyanúgy nem tudom elfogadni a látványos rajongást, hízelgést, mint a túlzottan lesújtó kritikát sem. Mindkettő erőltetett és hiteltelen. Én pontosan tisztában vagyok a műveim értékével, tudom, min kell változtatnom a jövőben és mi az, ami jól sikerült. Vagyis majd úgy negyven-ötven év múlva elmondhatom, kiforrott író vagyok a pályafutásom végén.

L. N. Peters: Van-e kedvenc saját műved?

Eve Rigel: Minden művem akkor volt a kedvencem, amikor írtam, mindegyik más miatt. De mégis két igazi kedvenc van, amelyekre nagyon szívesen gondolok, és időről-időre újra elolvasom őket. Az első az Átutazók című sci-fi kisregényem, amely az Ellensúly antológiában jelent meg.

Abban is felhasználtam a szakmai ismereteimet, és bár kissé sok lett a szakmai szöveg, a történetet nagyon kedvelem. Viszont sok rejtett lehetőség maradt benne, amit most már jól látok, és tervezem kiaknázni a jövőben. A másik kedvencem a Gránitszív című fantasy regényem.

Én többnyire a Káosz világára írok, de ez a művem nem kapcsolódik oda, magam alakítottam ki azt a világot, amelyen játszódik. A főhős egy tizennégy éves nemesi származású fiú, akire akarata ellenére hatalmas felelősség hárul, bekerül a háború forgatagába, majd úgy követik egymást az események, hogy neki nincs beleszólása, egyfajta meghatározott cél felé sodródik, nem tud róla letérni. Az élete gyökeresen megváltozik, minden tanult ismerete megkérdőjeleződik, és az addigi szigorú, ám mégis szeretetteljes családi kötelékből kiszakadva az ellenség rideg, kegyetlen világában kénytelen felnőni. A történet húsz évet ölel fel, melynek során az eleinte nyafogó, gyenge fiúból a fél világ hatalmas uralkodója válik. Megismeri az igazi harcot, hűséges barátokat és elszánt ellenségeket szerez. Rátalál az igaz szerelemre is, amely mégsem hozza meg számára a boldogságot. A regény önmagában is olvasható, de úgy fejeztem be, hogy majd könnyen kapcsolódhasson a folytatásához, amelyet jövőre szándékozok megírni. Az a történet elvarr néhány szálat, de meglepő fordulatokat is hoz, amelyeket az első történetben építettem fel.

L. N. Peters: A folytatás is évtizedeket ölel majd fel a történetből?

Eve Rigel: Nem. Úgy mondanám, „valós időben” játszódik, vagyis nincsenek benne időbeni ugrások, amikre az első kötetben azért is volt szükség, mert a mű terjedelme nem haladhatta meg azt a kritériumot, amelyik az Osiris sorozat köteteit jellemzi. Viszont a folytatás, illetve a második kötet – halkan megsúgom, hogy lesz harmadik is – a Gránitszívben felépített előzményekre épül, és bontakozik ki teljes valójában. Ebben a már felnőtt Ulrik sorsát követhetjük nyomon. Sokkal darkosabb és feszültséggel telibb történet lesz különös hangsúllyal az emberi természet sötét aspektusaira.

L. N. Peters: Az emberi természet sötét aspektusai?

Eve Rigel: A munkám során mindig emberekkel foglalkoztam, többnyire elég szoros kontaktusban voltam velük. Sokszor egyszerre kellett ápolónak, pszichológusnak, védőnőnek, szülésznőnek lennem, néha jó barátnak, aki meghallgat és elfogad, próbál segíteni a bajban. Legutóbb a speciális ambulancián, ahol az abortuszra jelentkezőkkel, illetve a genetikai javallatú terhességmegszakításokkal foglalkoztam – illetve engedélyeztem vagy nem – naponta találkoztam olyan emberekkel, akik meglepetést, meghökkenést vagy döbbenetet váltottak ki belőlem. Az életvitelük, családi hátterük, a világról és a saját életükről, másokkal való kapcsolatukról alkotott véleményük és a viselkedésük alapján elmondhatom, sajnos nem tudok hinni abban a felfogásban, hogy az ember alapjában véve jó. Rá kellett jönnöm, hogy mindenkiben egyformán benne van a jó és a rossz is, és csupán az dönti el, melyik kerekedik felül, hogy milyen családi háttérrel rendelkezik, hogyan szocializálódott, és persze milyen genetikai kódot hordoz. De elég egy váratlan, kezelhetetlennek látszó élethelyzet, és a szelíd, optimista, jóindulatú emberből is szörnyeteg válhat. Most néhányan felhördülhetnek, hogy ötven felé trappolva még mindig mennyire naiv vagyok, de én hinni akartam, hogy mindenkiben ott lapul a Jó, amely legyőzheti a Rosszat, csak időt kell adni neki. Azonban kiderült, hogy valóban létezik a Gonosz, amely akkor és ott csap le, ahol a legkevésbé várjuk. Mindenkiben benne lakozik, de nem mindenkiben képes érvényre juttatni az akaratát. Most Te is azt gondolhatod, hogy megkeseredett, pesszimista ember lett belőlem, de ez nem így van. Inkább csak realista lettem, és próbálom megtartani a megfelelő távolságot az emberektől. Kevés barátom van, megválogatom, kiket engedek közel magamhoz, de akikben bízom, akiket szeretek, azokért mindenre képes vagyok. Ebben a felbolydult, sokarcú világban nagyon fontos megőrizni az értékeket, megóvni szeretteinket, a család mindennél fontosabb. És nagyon fontos lenne, hogy az emberek végre felfogják, nem elég egy csónakban evezni ebben a hatalmas, kozmikus óceánban, de egy irányban is kéne haladni.

L. N. Peters: Itt van ám a régi kérdés, Eve: mitől ilyen vagy olyan az ember. Genetikailag meghatározott (ami a végzet egyik tudományos álneve)? A neveltetése dönt el mindent? Esetleg a környezet? Vagy valami más? Vagy mind együtt?

Eve Rigel: Charles Darwin, Gregor Mendel és Thomas Hunt Morgan óta a genetika tudománya jelentős fejlődésen ment keresztül.

Charles Darwin

Mostanra elkészítették a teljes emberi géntérképet. Megtalálták a beszédért felelős gént, ismerni vélik egyes antiszociális, destruktív viselkedésre, az öngyilkosságra hajlamosító géneket, közel járnak a cukorbetegséget, leukémiát és a rákot okozó gének felfedezéséhez – lehet, hogy már meg is találták.

Gregor Mendel

Azonban, úgy gondolom, hiába vagyunk tisztában azzal, hogy bizonyos emberi viselkedésnek genetikai háttere lehet, a kultúra, a nevelés, a családi háttér meghatározóbb. Kissé sarkosan fogalmazva attól, hogy esetleg magamban hordozom az agresszivitásra való hajlamot, nem lesz belőlem tömeggyilkos, mert olyan környezetben nőttem fel, ahol ezt bűnnek tartják és megtorolják.

Thomas Hunt Morgan

Az iskolában úgy tanítottak, hogy elítéljem az erőszakos viselkedést, a társaimmal szemben legyek toleráns és tisztelettudó a felnőttekkel. A családban megtanultam, mennyire fontos az összetartozás, egymás és a közösség támogatása. Vagyis elsősorban a példamutatás lehet alapja az egyed fejlődésének, illetve a normális pszichoszexuális fejlődés és a megfelelő irányú szocializálódás. Értem ezalatt, hogy az egyén ne veszítse el az önállóságát, de érezze, hogy egy nagyobb egység része, ha bele akar tartozni, el kell fogadnia a belső szabályokat. Aki ezen kívül esik, elvész a társadalom számára. Azonban az életünk során kerülhetünk olyan élethelyzetbe, amikor minden tanítás és nevelés háttérbe szorul, és felszínre törnek az ösztönök, a hajlamosító tényezők erősebbekké válnak a neveltetéstől. Gondolok itt az olyan helyzetekre, amikor valaki a saját vagy szerettei életét mentve követ el gyilkosságot, vagy a háborúk során, amikor a katonának semmilyen más lehetősége nincs, mint a harc és az ölés. Ahogy az előbb is mondtam, véleményem szerint mindenkiben egyformán benne van a jó és a rossz, a környezet, és a családi háttér dönti el, melyik kerekedik felül. Egyébként épp ezt a kérdést boncolgatom a Sárkányvér című kisregényemben is.

L. N. Peters: Mi az írói ars poeticád?

Eve Rigel: Kettő is van: „Nem a cél elérése a legfontosabb az életben, hanem az odáig vezető út.„ „Semmi sem olyan jó, és semmi sem olyan rossz, mint amilyennek előszörre látszik.”

L. N. Peters: Ez a kettő milyen formulában összegezhető?

Eve Rigel: Ne siettessük az időt. Ne akarjunk mindent azonnal. Élvezzük ki a pillanatot, a dolgokat úgy kell fogadni, ahogy jönnek, de meg kell próbálni kihozni belőlük a legtöbbet. Fel kell tudni ismerni a rejtett lehetőségeket, hallgatni kell a belső hangokra, amelyek vezérelnek. Az életünk folyamatok, különböző szakaszok egymásutánisága. Egyikből átlépünk a másikba, miközben haladunk a célunk felé. A tévedések, hibák nem azért következnek be, hogy meggátoljanak az előrejutásban, hanem hogy a megfelelő irányban tartsanak minket. Ha egy ajtót zárva találunk, meg kell próbálnunk kinyitni egy másikat, ha ostobaságot követünk el, nem kell bánkódni miatta, szűrjük le a tanulságot és lépjünk tovább. Éljük meg az élet minden apró pillanatát úgy, mintha az utolsó lenne. Sosem tudhatjuk épp elértük-e a vágyott célt, vagy attól még jobb is jöhet. Ezért ne azon ügyködjünk, hogy elérjük a célt, hanem azon, hogyan tudunk a megfelelő úton maradni. Minden lépésünkkel közelebb kerülünk ahhoz, amit szeretnénk. Ne keseredjünk el akkor, amikor úgy érezzük, valami nem a terveinknek megfelelően alakul. Amikor azt hisszük, rossz irányt vett az életünk, talán épp az a megfelelő irány a számunkra, és amikor túlárad bennünk a boldogság, mert megkaptuk, amit szeretnénk, talán épp akkor fordultunk zsákutcába. Konklúzió a Gránitszívben is fellelhető: „Mindenki azt kapja, amit megteremt magának, és azt teremti meg, amit el tud viselni.”

L. N. Peters: Ezek szerint mondhatjuk, hogy Te személyes életedben Horatius példamutatását követed? Carpe diem?

Eve Rigel: Igen és mégsem. Olyan értelemben mindenképpen, hogy lehetőleg az adott pillanat legyen a legfontosabb, ne siettessük a jövő elérkeztét. Ha mindig csak arra várunk, hogy valami előbb beteljesüljön, és majd azután lehetünk boldogok, kaphatjuk meg, amit akarunk, belebonyolódunk egy soha véget nem érő folyamatba, aminek a vége szükségképpen csalódás lesz. Nyitott, tiszta lélekkel, teljes elfogadással kell megélnünk a pillanatot annak tudatában, hogy a holnap talán még több jót tartogat számunkra. Azonban mégsem lehet kizárólag egy lapra feltenni mindent és nem törődni azzal, hogy egyáltalán lehessen holnap. Ahogy mondani szokták, az óriáskerék forog. Mi rajta ülünk, és sosem maradunk egy helyben. Amikor felfelé vezet az út, tudnunk kell, hogy lesz lefelé is, de azt is tudnunk kell, hogy nem marad lent örökre.

L. N. Peters: Ez a kerékkel igen régi allegória. Viszont amit előtte mondtál – a pillanat fontossága – alapvető gondolat.

Eve Rigel: Úgy gondolom, túl sok időt töltünk el azzal, hogy megpróbáljuk elérni a vágyainkat. Átrohanunk az éveken, mintha csak átmenet lenne a kiindulási pont, a születés és a végpont, a halál között, és nem tudatosul bennünk, hogy épp a lényeg vész el. Elfelejtünk élni. Mi értelme van annak, hogy egyfolytában a pénzt hajkurásszuk, és ne hagyjunk időt magunknak, hogy élvezzük is a lehetőségeinket? Minek felhalmozni milliárdokat, ha nem lesz módunkban megélni a jobb életet? Én sosem számítottam gazdagnak, sőt volt egy hosszú évtized az életemben, amikor gyakorlatilag éheztünk, egyik napról a másikra éltünk, és sosem tudhattam, mit hoz a másnap. Egyik betegség a másikat követte, pszichikailag és testileg sem voltam a csúcsponton, de mégsem éreztem magam szerencsétlennek, mert a mindennapokban megtaláltam a boldog pillanatokat. Nem hagytam magam eltiporni, nem engedtem a kétségbeesésnek, és ez határtalan önbizalommal töltött el. Minden reggel úgy ébredek, hogy érzem, sok újat hoz az a nap, és mindeneste úgy térek nyugovóra, hogy tudom, már eddig is érdemes volt élni.

L. N. Peters: Tehát aki folyton a múltban, vagy a jövőben él, az sohasem lehet boldog a jelenben? Ezek szerint a boldogság titka bizonyos értelemben a koncentráció? Hogy tudjak azonos lenni önmagammal?

Eve Rigel: A boldogság titka: képesek legyünk felismerni, hogy már azok vagyunk. Az emberi természet alapja a vágyakozás. Mindig jobbra, többre, másra vágyunk, mint amink van. Nem tudjuk megbecsülni, elfogadni, amit megteremtettünk magunknak. Irigyek és féltékenyek vagyunk, azt hisszük, hogy a másik több jóban, szerencsében, boldogságban részesült, mi. Feltesszük a kérdést, miért van neki nagyobb háza, több pénze, szebb hitvese, okosabb gyerekei, fizetősebb állása, mint nekünk. Az fel sem merül bennünk, hogy magunk is megteremthetnénk ezeket, ha akarnánk, de el vagyunk foglalva azzal, hogy a másikat figyeljük és irigykedünk. Én úgy gondolom, minden embernek más jelenti a boldogságot, de ezt csak kevesen ismerik fel. Meg kellene tanulnunk értékelni a másik ember sikereit, vele örülni, amikor valami jó történik vele, és nem azon törni a fejünket, hogyan kerekedhetnénk fölé. Azonban még mindig a „vesszen a szomszéd tehene is” aspektus a jellemző, és ritka a valódi emberi szolidaritás. Amíg ezekkel vagyunk elfoglalva, észrevétlenül rohannak el mellettünk a lehetőségek, nem ismerjük fel, hogy már elértük azt az állapotot, amire vágyunk, vagyis boldogok vagyunk. Olyan ez, mint Zénón nyílvesszős paradoxonja. Bármely pillanatban a nyíl a tér egy adott pontján tartózkodik, és ha feltételezzük, hogy a pillanatnak nincs időbeni kiterjedése, akkor a nyílnak nincs ideje elmozdulni, vagyis a következő pillanatban is nyugalomban van, így a mozgása csak illúzió. Azonban mégsem állíthatjuk, hogy a nyíl nyugalomban van, mert ehhez el kell fogadnunk a tényt, hogy mégis van a pillanatnak időbeni kiterjedése, mert a nyugalom, csak ebben értelmezhető. Egyszerűsítve, a nyílvessző elvileg sosem ér célba, mert a hátralévő útjának mindig csak a felét teszi meg. De tudjuk jól, egyszer mégis célba talál, és ebben rejlik a paradoxon. Ha el tudom fogadni az adott pillanat nyújtotta örömöt, fel tudom ismerni, hogy akkor nekem épp az a jó, máris boldognak érezhetem magam. Ha tudatosul bennem, hogy én teremtem meg magamnak azokat a dolgokat, amelyekre szükségem van, már az is boldogság lehet, hogy látom, miképpen változtathatok az életemen, mennyi lehetőségem van.

L. N. Peters: Állj, állj! A boldogság titka: képesek legyünk felismerni, hogy már azok vagyunk? Akkor a boldogság voltaképpen az alapvető létmód?

Eve Rigel: Sokan úgy tartják, hogy néhány ember képtelen a boldogságra, mert nem ismeri fel vagy nem tartja fontosnak azokat az élethelyzeteket, amelyek boldogságot hozhatnak. Sokaknak a boldogság valamiféle misztikus dolog, a Kék madár, ami elérhetetlen távolságban van, majd egyszer, nagyon sokára elérik, és akkor boldogok lesznek.

Én úgy gondolom, a boldogság folyamatosan jelen van, csak bizonyos körülmények időnként elfeledtetik velünk. Viszont, ha tudatosan megpróbáljuk elűzni az árnyakat, azonnal előbukkan a ragyogó fény.

L. N. Peters: Melyek a szerkesztői elveid?

Eve Rigel: Érdekes a kérdés. Felveti, hogy mint író a saját műveimmel kapcsolatban mik a szerkesztői elveim, és mint „szerkesztő” mik az elveim mások művével kapcsolatban. Illetve a kettő lehet-e ugyanaz vagy különböznek. A saját műveimmel kapcsolatban szigorú vagyok. Évekkel ezelőtt, amikor Nemes István először adott bizalmat, és jelentette meg az első novellámat a Lélektánc antológiában, illetve, amikor a Sárkányvér című kisregényem címadó lett a kötetben, mondtam neki, hogy az én célom nem a mindenáron való megjelenni akarás.

Kizárólag akkor tegye be a műveimet antológiákba, akkor támogassa a regényeim megjelenését is, ha valóban jó, amit írok, ha ő úgy gondolja, a mű legalább 70 %-os. Általában gyorsan írok. Amikor kész a koncepció, a fejemben összeállt a történet, képes vagyok naponta akár 40-50 ezer leütésnyi szöveget is írni. Másnap olvasom vissza, és javítom, vagy húzom meg a szöveget, és egyáltalán nem okoz gondot egész bekezdéseket vagy oldalakat törölni, ha nem érzem jónak, amit írtam. Hajlandó vagyok bármikor javítani, ha a szerkesztő vagy a korrektor kéri, és nem okoz gondot kapcsolódni más történetekhez, mint legutóbb a Fagyföld shared world kötet esetében is.

Két antológiát szerkesztettem eddig, illetve voltam a főszerkesztője az Új Galaxis 12. számának.

Idén a Karcolat antológiának.

Mindkettő más volt. Míg az elsőnél gyakorlatilag profi írókkal – az elmúlt tíz év Zsoldos-díjasaival és az „utódaikkal” dolgoztam, a Karcolat antológiánál csupa kezdő, vagy egy-két publikációt megélt szerzőkkel. Mindkettőből levontam a tanulságokat, amiket majd szeretnék hasznosítani a jövőben. A Karcolat esetében fontosnak tartom, hogy a szerzők megkapják azt a szabadságot, ami a pályakezdőknek sokat jelent. Annak ellenére, hogy a Karcolat oldalán a véleményezésekben többnyire szigorúbb vagyok, sőt néha brutális – nem is kedvelnek túlzottan emiatt – az antológia szerkesztésekor szempont volt, hogy sokszínű, egyéni látásmódú műveket jelentessünk meg. Persze a kötetben vannak hibák, vagy amit annak rónak fel, de a szerzők igazából amatőrök, a szó nemesebb értelmében, még nem estek bele az elvárások, és a kritikusoknak való megfelelés csapdájába. Lelkesek, önmagukat adják, és azt gondolom, hagyni kell érvényesülni őket. A művekbe épp csak annyira nyúltunk bele, hogy megfeleljen az alap megjelenési szintnek. A Scriptorium és a Karcolat egyéni szerzői nagyon tehetségesek, kedvelem őket, és örömet okoz, hogy átadhatom nekik azt a kevéske tudást, amit én már birtokolok. Mostanában sajnos alig van időm, de ha rendeződnek a személyes ügyeim, több időt tudok fordítani rájuk.

L. N. Peters: Sokat pirosítasz?

Eve Rigel: A Karcolaton megszigorítottuk a kikerülési feltételeket. Amelyik művel több, mint fél órát kellene foglalkoznunk, hogy olvasható legyen, visszautasítjuk. Régebben mondatról mondatra elemeztük a műveket, megmutattuk a hibákat, most erre már nincs idő, olyan mennyiségben kapjuk a műveket. Aki személyesen engem keresnek meg levélben, küldik el a műveiket és kérnek véleményezést, teljes korrektúrát kapnak, amely gyönyörű színekben pompázik, és nagyon sok benne a piros, vagyis az áthúzás. Az elmúlt egy évben közel harminc regényt, kétszáz körüli novellát kaptam kezdő íróktól, de egyszerűen képtelen vagyok mindegyikkel foglalkozni. Ezek többsége nagyon alapszinten van, és némelyiket sajnos lehetetlen javítani. Akikben mégis megvan a tehetség, elég kitartóak, megtalálják az érvényesülés útjait. A Karcolat Egyesület most lezárult pályázatát is azért írtuk ki, hogy a tehetséges fiataloknak lehetőséget adjunk, hogy megmutathassák, mit tudnak. 150 pályázati mű érkezett, és bár hatan véleményezünk, leghamarabb december közepére születhet végeredmény. Részletes elemzést nem írunk, de az első tíz novella pontjait közzé tesszük, és aki kéri, kaphat írásos véleményt.

L. N. Peters: Melyik az a terved, amely, ha megvalósulna, a legnagyobb örömmel töltene el?

Eve Rigel: Szeretnék jó író lenni. Az egyik vágyam az, hogy kialakuljon egy olyan olvasói tábor, amely kedveli a műveimet, várja a következő megjelenéseket. Szeretnék megélni az írásból.

L. N. Peters: Jön még ebben a nyomorult országban olyan idő, hogy megélhetünk az írásainkból, Eve?

Eve Rigel: Hiszem, hogy hamarosan jobbra fordul az ország sorsa, és vele együtt a miénk is. Az ostobaság, csalás, hazugságok olyan kritikus sűrűséget értek el, olyan hatalmas a nyomás, hogy hamarosan fel fog robbanni, és akkor a helyükre kerülnek a dolgok. Újra a valódi értékek szerint élhetünk.

L. N. Peters: A végzetben hiszel, vagy a szabad akaratban?

Eve Rigel: Nem könnyű a válasz. Igazából a szabad akaratban hiszek, mostanában kezdem igazán úgy alakítani az életemet, ahogyan mindig szerettem volna, azonban sok olyan esemény történt velem az elmúlt években, sőt évtizedekben, amelyekbe nem sok beleszólásom volt, és úgy éreztem, valamiféle fensőbb erő irányítja a sorsom. Bizonyos események olyan módon következtek be, mintha előre eltervezettek lettek volna, és meghatározott útra terelgettek. Egyik a másik nélkül nem létezett volna, egyik a másik következménye volt, és bizonyos értelemben most nem tartanék itt, ha nem következtek volna be az igazán rosszak is. Ezen belül apróbb dolgokban persze én irányítok, döntéseket én hozok, de folyamatosan érzek egy oltalmazó ismeretlen erőt, amely segíti ezeket a döntéseket.

L. N. Peters: Akkor most melyik?

Eve Rigel: A szabad akaratban. Jó érzés hinni, hogy része lehetek az univerzumnak, együtt rezeghetek vele, mégsem kell bábuként megélnem az engem befolyásolni akaró eseményeket. Nem az a fontos, hogy honnan indultunk, hanem az, milyen döntéseket hozunk arról, hogy hova akarunk eljutni.

L. N. Peters: Ha már filozófiára tértünk át, Szerinted hol van a szabad akarat határa?

Eve Rigel: Sokan úgy vélik, igazából senkinek sincs szabad akarata, mert a világ ismert és rejtett aspektusai olyan módon befolyásolnak minket, amely szükségszerűen rabszolgává tesz. Látszat önállóság van, csupán azokat a dolgokat tehetjük meg, amelyeket megszabtak nekünk. Gondolok itt a kisgyermekek szocializálódására, a nevelésre, az iskolákra és persze a családra. Bizonyos kultúrákban többet engednek meg a gyermeknek, némelyekben kötött, szigorú taburendszerben élnek, melynek fontos része a vallás. Kérdés, hogy egyenlő mértékben részesülünk-e a szabad akaratban, vagy észre sem vesszük, hogy amit saját döntésnek vélünk, valójában előre eltervezett és folyamatosan irányított tevékenységek összessége. Vallási oldalról közelítve is érdekes a kérdés, ugyanis bizonyos tanítások, mint a judaizmus vagy a katolikus vallás tanításai azt mondják, a szabad akarat nem más, minthogy Isten természetes döntési képességgel ruházta fel az embert, és a szabad akarat így nem más, mint feltétele annak, hogy az ember tettei Isten által megítéltetnek. A végső válaszom, amit Disraeli mondott: „Semmi sem állhat ellent az emberi akaratnak, amely a kinyilvánított célja érdekében kész kockára tenni akár még a létezését is.”

L. N. Peters: Minden mindennel összefügg?

Eve Rigel: Mindenképpen. Gondolom, Te is ismered a Pillangó-effektust. Kaotikus rendszerekben gyakori, hogy a kiindulási feltételek kismértékű megváltoztatása is nagymértékű változásokat idéz elő egy rendszer állapotában rövid időn belül. Edward N. Lorenz szerint a kaotikus viselkedés mögött egyfajta rend is rejtőzik, vagyis a jelenségek alakulása rendkívül érzékeny a kiinduló helyzetre. A mindennapokban tökéletesen megfigyelhető, és erre utaltam az előbb is, amikor azt mondtam a saját életemre vetítve, hogy bizonyos események olyan módon következtek be, mintha előre eltervezettek lettek volna, és meghatározott útra terelgettek. Egyik a másikból következett, egyik a másik nélkül nem létezhetett volna.

L. N. Peters: Mi a véleményed a hazai SF- és fantasy életről?

Eve Rigel: Mivel én csak néhány éve csöppentem bele, nincs összehasonlítási alapom a „régmúlt” fantasztikumáról csak a műveken keresztül. Természetesen ismerem a hazai és a külföldi F és SF művek nagy részét – a hazaiakat kevésbé –, de ez nem elegendő ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsak. Figyelem a különböző fórumokat és blogokat, jó kapcsolatban vagyok más írói csoportokkal és műhelyekkel, hallok ezt-azt. Úgy érzem, jelenleg kialakulóban van egyfajta hisztéria a sci-fi „haldoklásával” kapcsolatban, ezt eltúlzottnak tartom. Az olvasók nem olvasnak, mert nincs mit. Az írók írjanak igazi SF műveket és az olvasók olvasni fognak. A világ változik, az emberek változnak, ehhez kell alkalmazkodni. A fantasy berkein belül nem látok különösebb változást. Születnek művek a különböző világokra, ezek meg is jelennek, az úgynevezett ellenérdekelt falkákban kialakult konfliktusokat pedig kezelni kell tudni. Sok a rosszindulatú blogoló és fórumozó, de ez csak a felszín. A netes kommunikáció csapdája egy kis időre mindenkit elnyel, de tudni kell, hogy a valóságban ott van a sok olvasó, akik nem neteznek, nincs is tudomásuk az írók és a különböző csoportok közötti vitáról. Bemennek a boltba és megveszik a könyvet. Ha tetszik nekik, akkor legközelebb is megveszik a szerző következő művét, ha nem tetszik, akkor elkerülik. Ők azok, akik nem nyilvánítanak véleményt, csak olvasnak. Ők is ugyanolyan fontosak, mint a neten szereplők vagy még fontosabbak.

L. N. Peters: Eve, az a „haldoklik a scifi” szlogen nem vihar a biliben? Biztos, hogy kevesebbet olvasnak az emberek? Nem csupán kevesebb könyvet vásárolnak?

Eve Rigel: Amikor gyerek voltam, és többnyire csak könyvtári könyveket olvastam, még nem volt Internet. Az író és az olvasó között áthidalhatatlannak látszó szakadék tátongott, amelyet időnként esetleg egy-egy író-olvasó találkozóval lehetett mégis áthidalni. Az író misztikus, csodált személy volt, akit tiszteltek az olvasók. Eldönthették, hogy megveszik-e a művet, vagy sem. Ha tetszett nekik, nyugtázták magukban, hogy az a szerző jó, és legközelebb is keresték. Ha nem tetszett, legközelebb elkerülték. Véleményt csak egymás között fogalmaztak meg, baráti körben, olvasóklubokban továbbították a híreket. Most túl azon, hogy szintén szabadon dönthet a vásárlásról az olvasó, nagymértékben befolyásolja a média hangja. A tv, újságok, de legfőképpen az Internet. A fórumok, blogok, online irodalmi oldalak világában elég egy rosszindulatú bejegyzés, kritikának csúfolt vélemény, hogy befolyásolja a naivabb olvasók táborát. Manapság meg lehet csinálni, hogy egy író műveit egyszerűen nem teszik ki különböző oldalakra, nem reklámozzák, esetleg némi háttér-aknamunkával lerántják róla a keresztvizet, máris bukottnak tekinthető a mű. Szerencsére csak a neten. Ugyanis meggyőződésem, hogy azok az olvasók, akik valamilyen oknál fogva nem lógnak naphosszat a gép előtt, de olvasnak, és ki is alakítják a maguk véleményét, nem fejezik ki nyilvánosan. Lehet, hogy róluk sosem szerzünk tudomást, de léteznek, és legfőképp miattuk érdemes írni. A könyvek relatíve drágák, az emberek kevesebbet vásárolnak, illetve olyan mértékű a dömping, amelyben nehéz kiigazodni. Továbbra sem hiszem, hogy a sci-fi haldokolna. A világ megváltozott, követni kellene tudni.

L. N. Peters: Mi változott meg a világban?

Eve Rigel: Minden. Az erkölcs, a hazafiasság érzése, a lojalitás, az egymás iránti türelem, a nemzeti és kulturális értékek, az ősök tisztelete, az ember szeretete… és még sorolhatnám. Úgy érzem, rossz irányba haladunk, mind a társadalom, mind az egyéni érdekeket tekintve. Az emberek türelmetlenebbek, mint régen. A most felnövő új generáció erőszakosabb, követelőzőbb, tiszteletlenebb és meggondolatlanabb, mint a régebbiek. Ezt persze nem nekik rovom fel, mert kénytelenek új viselkedésmintákat követni, ha talpon akarnak maradni. Mindent a pénz irányít, nincs ez másképp a média, a könyvkiadás és terjesztés terén sem. Mint ahogy bizonyos rétegeknek a kereskedelmi adók ostoba műsorai hozzák el a kánaánt, bizonyos könyvkiadók sem az igazán értékes művek kiadását preferálják, hanem azokat, amelyeket az olvasók viszik, mint a cukrot annak ellenére, hogy se nem szórakoztatnak, se nem okítnak, hanem ellenkezőleg hamis, álságos mondanivalóval tömködik a fejeket. Gondolok itt a megbántás szándéka nélkül azokra a népszerű és több tízezres példányszámban fogyó kötetekre, amelyek mostanában látnak napvilágot híres-hírhedt médiasztárok, celebek tollából, vagy épp a szerkesztőik tollából, és amelyeket bizonyos rétegek tévesen példaértékűnek tekintenek. Ezekről a művekről aztán megrendelésre magasztos kritikák születnek, az olvasó pedig beveszi, mert a tv-ben hallotta, így nyilván igaz is.

L. N. Peters: Nem túlzod el kissé a kritika jelentőségét, Eve?

Eve Rigel: Nem hiszem, hogy eltúloznám. Azt gondolom, a kritika fontos, de még fontosabb, hogy kitől származik. Hiteles-e, elfogadható-e, elgondolkodtató-e egy esetleges negatív vélemény. Fel kell ismerni a kritika mögött megbúvó valódi szándékot, és akként kezelni. Személy szerint én nem tudom teljes mértékben elfogadni egy ismeretlen ember lehúzó kritikáját, mert nem tudhatom, épp milyen mentális állapotban volt, amikor írta. Tudom, megmosolyogtató ez az állításom, de gondolj csak bele! Elképzelhető, hogy az illető valamiért haragszik rám, bosszú akar állni régi sérelmekért, vagy őt bántotta valaki, és ezúton gördíti rám a dühét, esetleg egyszerűen rossz napja van, mert fáj a feje, foga, vagy a szomszéd bedobta kővel az ablakát. A végeredmény a kritika, amely a felületes szemlélő számára azt mutatja, a regény rossz, mert XY is megírta. Kérdés, mennyire fogadható el az a kritika, akkor. A megfelelő olvasói tábor számára mit jelent, az írónak mit jelent. Sokan nem vesznek tudomást a kritikákról, tőlük mindenki azt ír és véleményez, amit akar. Engem néha dühít a felismerhető rosszindulat, az objektivitás hiánya. Azt is mondják, hogy a kritika sosem lehet objektív, mert minden ember minden élethelyzetet szubjektíven ítél meg. De egy elfogadható szakmai kritikának objektívnek kell lennie, érzelmektől, indulatoktól mentesnek, hogy a szerző tanulhasson belőle. Az „egyszerű” olvasói vélemény már egészen más tészta. Összegezve, nem tartom igazán lényegesnek a kritikát, de ha többnyire elgondolkodom azon, hátha igaza van a kritikusnak. Aztán vagy elvetem, vagy nem.

L. N. Peters: Nagyon érdekes, amit netezők és nem netezők arányáról mondasz. Szerinted a tényleges olvasók mekkora hányada kapcsolódik a neten rendszeresen valamelyik SF- vagy fantasy honlaphoz?

Eve Rigel: Ha százalékban kellene kifejeznem, akkor azt mondanám, hogy körülbelül 20% netezik, 80% „csak” olvas. A netezők nagy része szörfözik a neten – a web kettő korszakában ez a szám fokozatosan emelkedik – kisebb részük fórumokhoz, kiadók honlapjaihoz csatlakozik. Az ő véleményük is fontos, de nem döntő. Minden szerzőnek szüksége van a visszajelzésre, szereti azonnal tudni, hogy jó-e amit írt, és ezt leghamarabb a neten kaphatja meg. Nincs is ezzel semmi gond. De ez csapda is, mert bizonyos fórumokon egy adott világhoz, kiadóhoz, történetrendszerhez kapcsolódnak a tagok ezeket preferálják, és elutasítják azokat a műveket, amelyek bár jók, értékeket hordoznak, de számukra nem jelentenek semmit. A felületes szemlélőnek ez úgy tűnhet, hogy a mű rossz, pedig csak nem a megfelelő olvasótábor reagált rá.

L. N. Peters: Számít valamit, ha rossz a kritika? Nem csak az számít, hogy van?

Eve Rigel: Ahogy az előbb mondtam, csupán az számít, hogy a kritika kitől származik. Engem nem szokott lelombozni a rossz kritika, ha ismerőstől származik, inkább inspirál, egyrészt, hogy bebizonyítsam, az illető téved, másrészt, legközelebb próbáljak javítani az esetleges létező hiányosságokon. Próbálom a rossz dolgokat a magam javára fordítani, és a felismerhető hibákat többé nem elkövetni. Nemes István véleményét többnyire elfogadom, de még ő is meggyőzhető egy-egy momentummal kapcsolatban, ha jól érvelek. Elgondolkodom Petra lányom véleményén is, aki eléggé vehemensen szokta előadni, és számít a fogadott öcsém, jó barátom Ripp Gábor (Gabriel Wraith) véleménye is. Ő mindig őszinte velem és akármennyire rosszakat mond, tudom, hogy a szeretet és a jó szándék vezeti.

L. N. Peters: Mit tanácsolnál egy kezdő írónak?

Eve Rigel: Amit nekem is tanácsoltak annak idején. Legyen jelen – fórumozzon, ismertesse meg a nevét az olvasókkal, szerzőtársakkal (erre a net a legalkalmasabb), alkosson minél több rövid művet – nem érdemes regénnyel kezdeni, mert nagy szerencse vagy kiemelkedő tehetség kell ahhoz, hogy valaki felfigyeljen rá, és felkarolja a szerzőt. Keressen mentort vagy jóindulatú kritikust, aki ellátja tanácsokkal. Nekem ebben is szerencsém volt. A kezdeteknél sok segítséget kaptam a Fantasya oldalán Thorntól, akinek a levelei és kritikái a mai napig útmutatóként szolgálnak.

L. N. Peters: Mit tudnál mondani az éppen most megjelenő Művedről?

Eve Rigel: November huszadikán jelenik meg a Delírium című tudományos-fantasztikus regényem a Cherubion Kiadó gondozásában. A mű nem önálló kötetként szerepel, hanem címadója lett a sci-fi antológiának, de ezt egy cseppet sem bánom.

Olyan remek szerzőkkel jelenhetek meg, mint – a teljesség igénye nélkül – Gáspár András, aki hosszú évek után most jelentkezik újra sci-fi novellával vagy az ötszörös Zsoldos-díjas író, Bán János. A Delíriumot szándékosan nem sci-finek nevezem, hanem tudományos-fantasztikus műnek, mert igazából nem a klasszikus sci-fi motívumait hozza – az egészen más dolog, hogy mit nevezhetünk sci-finek, de ebbe most ne menjünk bele. A regény genetikai alapokra helyezett történet, amely a Földön játszódik 2042-ben. Főszereplője egy szülészorvos nő, akit a Mars tudományos kolóniájáról toloncolnak vissza a Földre, és ítélik kényszergyógykezelésre alkoholizmusa, gyógyszerfüggősége és vélt skizofréniája miatt. A vád szerint önkívületben hármas gyilkosságot követett el. Ezt nem sikerült bizonyítani, ezért négy év múltán szabadon engedik, de a Földet nem hagyhatja el. Eleinte minden jól alakul, Carrie-t befogadja az egyik rokona, munkát is talál, ám nem bír szabadulni egy késői delírium látomásaitól, ráadásul az amnéziája nem engedi, hogy bizonyíthassa ártatlanságát. Ekkor kezdődnek a különös események – tárgyak felbukkanása majd eltűnése, meglepő összefüggésekre lesz figyelmes a kórházban, ahol dolgozik, és profi bérgyilkosok kezdik üldözni. Carrie lassan rájön, hogy semmi sem az, aminek látszik, és a végére maga is meglepődik, amikor kiderül, ki is ő valójában. A történetben felhasználtam a szakmai ismereteimet – eredetileg szülésznő vagyok – de a biztonság kedvéért megkértem egy alapos átvizsgálásra Szendrei Dórát (Bloody Dora), aki genetikus, és a szövegből kibogarászta a szakmai hibákat. Ezúton is köszönöm neki.

L. N. Peters: Eve, ez nagyon ütősen hangzik…

Eve Rigel: : Nagy figyelmet fordítottam a dramaturgiára, a karakterek kidolgozására. Tanulva régebbi olvasói véleményekből és kritikákból, igyekeztem a főszereplőmet úgy megalkotni, hogy ne lehessen ráhúzni a „tápos maca” klisét. A szereplőim emberiek, emberi megnyilvánulásokkal és érzelmekkel, hibákkal, vágyakkal. Próbáltam megmutatni, mennyire esendőek és kiszolgáltatottak vagyunk, és mennyi veszély leselkedhet ránk.

L. N. Peters: Eve, mennyire hasonlítanak Rád ezek a női karaktereid?

Eve Rigel: Megkaptam már az első regényem kapcsán, hogy önmagamat írtam bele a történetbe, a főszereplő „tápos, öntörvényű, tudálékos fehérszemély” nyilván én vagyok, sőt a vehemensen kritizálók még az életrajzi adataim között is megtalálni vélték a jellemzőket. Aki jól ismer engem, tudja, hogy a felszínen időnként valóban vannak olyan megnyilvánulásaim, mint egynémely szereplőmé, de igazából nem jellemző a hasonlóság. Jelen vagyok a neten, rengeteg ügyet a vállamra vettem, mint a Karcolaton a szerkesztési feladatok, a Scriptorium, a Karcolat Egyesület elnöki tisztsége vagy az antológia főszerkesztői munkája, de a látszat ellenére jobban szeretek visszavonulni, háttérben maradni, csendben dolgozni. Hirtelen haragú vagyok, és néha engedek az indulataimnak, könnyen megbántódom, de ezek sosem tartanak sokáig. Ki lehet velem békülni. A női szereplőim mindig kitalált személyek, nem hasonlítanak sem rám, sem az ismerőseimre. Még csak a vágyaimat sem jelenítik meg, mindössze karakterek, akiket igyekszem élőre, emberire alkotni.

L. N. Peters: Van olyan szereplőd, akit élő mintakép alapján alkottál meg?

Eve Rigel: Olyan szereplőm, aki egy az egyben hasonlítana egy létező személyre, nincs. Inkább úgy mondanám, hogy sok ismert tulajdonság összességéből állítok össze egy-egy karaktert. Valójában nem is tudom, kiről veszem a mintát, hiszen nagyon sok emberrel volt kontaktusom az idők folyamán, de amikor egy szereplőt meg akarok formázni, emlékezetemből előjön a szükséges külső és belső tulajdonság.

L. N. Peters: Mit tervezel a közeljövőben?

Eve Rigel: Sok tervem van. Nemes Istvánnal beszéltünk arról, hogy hasonlóan a Te is, Fiam, Wilfred című kisregényhez (Fagyföld első kötete), összedolgozunk a jövőben, és több olyan történetet írok meg Káosz világára, amelyet úgymond „elvesztettek” az idők folyamán. Vagyis olyan történeteket folytatok, amelyek valamikor félbeszakadtak, de az olvasók kíváncsiak rá. Jelenleg a második tudományos-fantasztikus regényemet írom, amelynek a munkacíme: Revolúció. Ez darkosabb, harcosabb és misztikusabb történet lesz, mint a Delírium, és valahol egy távoli galaxis peremén játszódik egy különös, belterjes civilizációban. Továbbá megbeszélést folytattunk Gáspár Andrással is egy közeljövőben létrejövő terv érdekében, de erről még nem szeretnék többet elárulni. Végül tervezési fázisban van egy féldokumentalista regény, amely a mai magyar egészségügy belső összefüggéseiről, főleg az abortuszok körüli visszásságokról fog szólni fiktív szereplők, de valós történetek alapján.

L. N. Peters: Erről hallhatnánk bővebben?

Eve Rigel: Három évig dolgoztam az egyik klinika speciális ambulanciáján, ahol többek között az abortuszt kérők és a genetikai javallat alapján indukált terhesség-megszakításokkal foglalkoztam adminisztratív szinten. Ez idő alatt nagyon sok különböző és többnyire megrendítő sorsot ismertem meg az abortuszt kérő nőkön keresztül. Voltak dühítő, elrettentő és komikus pillanatok is, de összességében nagyon frusztráló volt nap, mint nap szembesülni azzal, hány életet oltanak ki az emberi ostobaság, felelőtlenség, vagy megfontolt tervezés miatt. Többször kellett szembesülnöm azzal is, hogy a törvények kidolgozatlanok és értelmetlenek, és a háttérben milyen sokszor szegik meg ezeket az orvosok. Ehhez tudni kell, hogy egy nő alanyi jogon a tizenkettedik hétig szakíttathatja meg a terhességét. Ezen túl alapos orvosi indok kell hozzá, és ez lehet belgyógyászati betegség, vagy kardiológiai, minden olyasmi, ami az anya életét veszélyeztethetné, amennyiben vállalja a terhességet. Genetikai indokkal ez a határ eltolódik a tizennyolcadik hétre, és azon túl már szintén nagyon alapos indikáció kell. Azonban mindezeket a rendelkezéseket ritkán sikerül betartani, mert közbeszólnak egyéni élethelyzetek, vagy épp a pénz, amely mindenek fölött való lesz. Mondok egy példát. Előfordult, hogy egy húszéves lány tizenhat hetes terhességét úgy szakítottak meg, hogy nem volt valódi egészségügyi indok, sem az alanyi jog nem volt érvényes, viszont a felkért orvos érdekes módon úgy döntött egy vizsgálat után, hogy „elfolyt a magzatvíz” vagyis a terhesség nem tartható meg, és ezt be is indikálta. Majd a műtét során, amikor is érvényesült a szabály, hogy bizonyos magzati nagyság esetén már nem lehet műszeres beavatkozást végezni, vetélésindukció kell, vagyis a szülést be kell indítani, az orvos véletlenül perforálta a méhfalat, minek következtében ki kellett venni a méhet és a lánynak többé nem lehetett gyereke… Ezek a visszásságok és az undor késztetett arra, hogy kilépjek a klinikáról, és késztet arra most, hogy megírjam ezeket a történeteket, természetesen valódi nevek, helyszínek nélkül.

L. N. Peters: Ugye nem először veszed hasznát íróként annak, hogy otthonosan mozogsz az egészségügyben?

Eve Rigel: Az Átutazók című sci-fi kisregényemben is felhasználtam a több évtized alatt megszerzett ismereteimet. Akkor először éreztem, hogy ez jó dolog, és előnyömmé kovácsolhatom. Az egészségügy számtalan területén dolgoztam a baleseti intenzív ellátástól kezdve a koraszülött ellátáson át a szülésvezetésig. Legutóbb az abortuszok és genetikai javallatú terhesség-megszakítások körüli problémákkal foglalkoztam, és a Delíriumban ezeket a tapasztalatokat használtam fel előrevetítve egy lehetséges jövőt.

L. N. Peters: Eve, nem árulok el nagy titkot, ha itt elmondom: mi ketten egyívásúak vagyunk, ugyanabban az évben születtünk. Van még jövőjük Szerinted a mai Magyarországon az ilyen korú íróknak?

Eve Rigel: Évekkel ezelőtt azt gondoltam, hogy mint író, az életkoromnál fogva hátrányba kerültem. Rosszindulatú kritikusaim szerint egy élemedett írówanabe vagyok, amin még mindig jól szórakozom, ha eszembe jut. Időközben kezd bebizonyosodni az ellenkezője. Sokat tanulok – nemrég elvégeztem a multimédiafejlesztő sulit is –, jól érzem magam a bőrömben, remek ötleteim vannak, és úgy gondolom, idővel igazán jó író válhat belőlem. A mi korosztályunk semmiről sem maradt le, épp ellenkezőleg. Az a tapasztalat, amit már megszereztünk, nem pótolható iskolai tanulmányokkal. Hiába akar valaki jól írni az életről, viszontagságokról, boldogságról, halálról, fájdalomról, ha nem tapasztalta meg, nem lesz hiteles. Mi mást, másképpen látunk és fogalmazunk meg. A világ felgyorsult, de az olvasók nagyobbik része még méltányolja a jól felépített, megalapozott történeteket, jól megalkotott szereplőket, és elutasítja a felszínes, ilyen-olyan okból futtatott regényeket, szerzőket.

L. N. Peters: Még, vagy már újra?

Eve Rigel: Azt gondolom, hogy még… Még aktív korban vannak azok az olvasók, akiknek fontosak a valódi értékek, jól emlékeznek a gyermekkori olvasmányaikra, jobban mondva voltak fontos gyermekkori olvasmányaik. Nem a tv-n és a számítógépes játékokon nőttek fel, kialakítottak egyfajta értékrendet, és képesek méltányolni azokat a műveket, amelyek az általuk ismert és megtapasztalt életérzést hozzák el nekik. Azonban ez az olvasói réteg lassan eltűnik, ahogy elsuhan felettük az idő, és végül megmarad a felületesség, olcsó örömszerzés, mélyebb mondanivaló és útmutatás nélküli, igazi élményt nem nyújtó blődségek tömkelege. Mint ahogy a látványos amerikai akciófilmek lassanként kiszorítják a „fontos” filmeket és a szépirodalmat. Mindkettőre szükség van, de ne tévesszük el az arányt.

L. N. Peters: És akkor mi lesz?

Eve Rigel: Nagyon kíváncsi vagyok a világ sorsára. Hova, meddig fejlődhet az emberiség anélkül, hogy önmagát elpusztítaná. Azonban jelenleg nagyon úgy fest, hogy rossz irányba haladunk, és ezen nem javít a felgyorsult tempó, és az a sok ostobaság, amit a média sugall. Reménykedem, hogy végül az ősi bölcsesség kerekedik felül, és megmenekülünk, de ha mégsem így lenne, azt én már nem szeretném megélni.